Teológia - Hittudományi Folyóirat 39. (2005)

2005 / 3-4. szám - Dolhai Lajos: Ige és szentség Karl Rahner teológiájában

üdvösségszerző ereje van a szentségeken kívül is. Rahner szerint a szentségek alapításának, valamint az ige és a szentség kapcsolatának értelmezésében találhatunk tehát a párbeszédhez olyan közös alapot, amely kiindulópont lehet a két eltérő szemléletmód összebékítéséhez. Ez pedig az Isten igéje, az „Isten eszkatológikus jelenlétét láthatóvá tevő közösségben hirdetett isteni szó lehet".23

2. A RAHNERI MEGOLDÁS:

A SZENTSÉG AZ IGE LEGFELSŐBB RENDŰ FORMÁJA

Rahner említett tanulmányaiban rámutatott Isten igéjének szakramentális jellegére (das Wort ist sakramental) és a szentségek igei jellegére (das Sakrament ist worthaft). Katolikus módon hangsúlyozza az ige üdvösséget közvetítő kegyelmi hatását. Ezzel lehetőséget adott a szakramentumról szóló ökumenikus párbeszédnek.

A Wort und Eucharistie első részében (313-328) az Isten szavának üdvtörténeti szerepét fejti ki, a második részben (328-348) pedig részletesen elemzi az ige és a szentség viszonyát.

Kiindulópontja az a meggyőződés, hogy Isten szava, ahogyan azt az egyház hirdeti, „benső mozzanata Isten üdvözítő tevékenységének". Könnyen belátjuk ezt, ha a kegyelmet nem úgy fogjuk fel, mint teremtett dologszerű valóságot, hanem úgy tekintjük, mint Isten lelki-szellemi önközlését a teremtmények felé, hiszen azt, amit eddig nagyrészt teremtett kegyelemnek neveztünk, abban áll, hogy Isten maga közeledik felénk, és a kegyelem nem más, mint közeledésének, titokzatos jelenlétének hatása. Éppen ezért Isten kegyelmét definiálhatjuk az ige kategóriájában is. És ez teljesen helytálló, hiszen az a kegyelem - ami nem más, mint Isten személyes közeledésének hatása - teremti meg az emberben annak a lehetőségét, hogy Isten szavát valóban úgy hallgassa, mint Isten szavát, és ne csupán emberi szót. Kegyelemtani alapon kétféle isteni szóról beszélhetünk: Krisztusnak a lelkűnkben kimondott szava (Gnademvort) és a külső írott vagy hirdetett egyházi szó (Offenbarungswort), hiszen Isten üdvözítő tevékenységében, az üdvtörténetben kétféle módon közli magát az emberrel. A kegyelem belső szavával és a külsőleg is érzékelhető kinyilatkoztatott szóban. A kétféle szó lényegi összefüggésben áll egymással, egymást feltételezik és kiegészítik. Időrendben és fontosságban Isten belső, kegyelmi szava az első, hiszen ez tesz képessé az Isten hirdetett igéjének befogadására. Hiába hirdetné az egyház Isten szavát, ha ő maga nem segítené kegyelmével, hogy az egyház által hirdetett igét úgy hallgassuk, mint Isten személyes önközlését. Ez a belső igeszerű kegyelmi önközlés azonban önmagában nem elég. Ha csak ez létezne, akkor azt lehetne mondani, hogy Isten kegyelmi tevékenységéről csak transzcendentális tapasztalattal rendelkezünk. Lehet, hogy a kegyelemnek ez a fajtája, ez a belső kegyelmi szó egyes esetekben elegendő az üdvösségre (vö. anonim keresztények), de nem elegendő egy olyan emberi önértelmezéshez, amelyben az ember reflektál önmagára, hitét pedig úgy tekinti, mint a kinyilatkozatás, vagyis az isteni önközlés befogadását.

23 Rahner, K. Was ist ein Sakrament?, in: Stimmen der Zeit, 1970/6,18.-----= 114 ξξξξξξε-------