Teológia - Hittudományi Folyóirat 39. (2005)
2005 / 3-4. szám - Dolhai Lajos: Ige és szentség Karl Rahner teológiájában
Azt kell mondanunk, hogy Rahner ebben a művében röviden összefoglalja az ige teológiáját, hiszen rámutat arra, hogy a jelen üdvrendben Isten hirdetett igéje ugyanúgy hozzátartozik Isten üdvözítő tevékenységéhez, mint a belső kegyelem. Ha Isten igeszerű önközlése csak a kegyelmi szóban és belső megvilágosodásban állna, amelyet fogalmainkkal nem tudunk adequát módon kifejezni, akkor Isten üdvözítő tevékenységében az e világi dimenzió nem kapna szerepet. Ezt azt jelentené, hogy Isten nem veszi figyelembe az emberi természet sajátosságait, nem veszi komolyan a megtestesülés struktúráját, továbbá az ember társadalmi, közösségi dimenziója nem venne részt az üdvtörténetben. Pedig az ember eredendően, lényege szerint közösségi lény, s ez a sajátossága érvényesül az üdvösségben is. Ezzel az érveléssel jut el K. Rahner első alaptételéhez: „Isten hirdetett igéje, az Isten üdvözítő tetteinek benső, szükségszerű mozzanatai közé tartozik, és a történelmi üdvözítő tetteiben nyilvánul meg egy üdvközösség keretében",24 Ennek alapja az a hitbeli meggyőződés, ami az ige teológiájának axiómája: „Isten igéjét a maga teljes eredeti lényegében nem szabad úgy felfogni, mint valamiről szóló tanítást, kijelentést: az ige nemcsak intencionális utalás egy tartalomra, amely létében és adottságában független a tanító jellegű utalástól. Inkább úgy kell tekintenünk, mint valóságfeltáró, megjelenítő igét, amelyben, és amely alatt a megjelölt valóság jeleit van".25 Tehát az egyházban hirdette isteni szó kegyelmet közvetít: üdvösségközvetítő szó (heilskräftige Wort), és önmagában is úgy tekintendő, mint üdvesemény. „Az Isten igéje (az egyház szavában az ő igehirdetésében) először is nemcsak oktatás (Didaché), hanem kihirdetés (Proklamation), amiben a kinyilatkoztatott dolog beköszöntése és megérkezése megy végbe; az Isten erőteljes teremtő igéje (dabar) az emberben; az a mód, amiben maga a meghirdetett igazság tárul fel, és ezáltal és így jelen lesz számunkra, amiben az Isten kilép elrejtettségéből."26 Második tétele: a belső ige és a külső hirdetett ige, ha nem azonosak is egymással, hiszen az egyik isteni, a másik emberi szó, szakramentális egységet alkot. Az egyház által hirdetett és a benső kegyelmi szó lényegileg összetartozik, sőt még olyan esetekben is egymásra van utalva, amikor a kettő gyakorlatilag mégiscsak szétválik. Ugyanis a belső szót, a külső, történeti szó magyarázza, érthetővé és elfogadhatóvá teszi, továbbá az embert állásfoglalására készteti. Azután ezt a benső kegyelmi állapotát átvezeti a közösségi dimenzióba, s így ez a benső kegyelem bekerül az ember külső, történelmi életterébe, látható világába. „Ahhoz, hogy Isten személyes önközlése a személyileg megvalósuló ember életében a maga teljességében alakot öltsön, a belső kegyelmi szónak a kinyilatkoztatás igéjével kell együttműködnie".27 Ennek a törvényszerűségnek szentségtani jelentősége nyilvánvaló: a szentségek vételénél, ahol a szentségi jel vagy cselekmény nem azonos ugyan az üdvözítő kegyelemmel, mégis olyan belső egységet alkot vele, hogy külső és láthatatlan mivoltában valóban közli az üdvösség belső és láthatatlan kegyelmét. Be kell tehát látnunk, hogy Isten kegyelmi művében, ugyanabban a folyamatban az igével és a szentséggel, mint különböző, de mégis egybetartozó kegyelmi eszközökkel találkozunk. „Isten egyetlen, és minden hatékony üdvösséget szerző szavának története 24 Wort und Eucharistie, 320. 25 Wort und Eucharistie, 332. 26 Wort und Eucharistie, 320. 27 Wort und Eucharistie, 321. 115
