Teológia - Hittudományi Folyóirat 39. (2005)
2005 / 1-2. szám - Gánóczi Sándor: Az ágostonos szeretetteológia méltatása és kritikája
mértékben szenvedélyekkel jár, ugyanakkor a megértés, a másik személy tisztelete és nagy tettrekészség jellemzi. Ilyen szeretetet mernek a szentírók Jahvénak is tulajdonítani. Fontos még megemlíteni, hogy az Ószövetség görög fordítása, a Septuaginta az ahab igét rendszeresen agapán-ra fordítja, még akkor is, amikor nem személyekről, hanem szeretett dolgokról van szó. És azért, mert ahaba egyszerre önátadó és vágyódó, ajándékozó és birtoklást kereső szeretetet jelent, nincs szükség a görög megkülönböztetésre erős, agapé és philia között. Sem a profán, sem pedig a vallási élet szintjén. Szerintem ez a nyelvileg egységesített, de tartalmilag nagyon is sokrétű szeretetfogalom egyáltalán nem közömbös a kinyilatkoztatás szempontjából. Mindenesetre kimutatja azt a különbséget, amely a bibliai és a platóni, illetve újplatóni filozófia között fennáll. Emitt uralkodik az égi örök jó iránti, felfelé törekvő erős, amott a szeretet minden fajtáját magában foglaló szintetizáló agapé. Ez persze profán, evilági és mindennapi következményekkel is jár. A zsidó gondolkodás például minden nehézség nélkül megbarátkozik a paradoxonnal, hogy ez a spontán módon fakadó érzelem ugyanakkor jogi előírás tárgya is legyen. Például egy főparancsolaté (vö. Lev 19,18, Mt 22,40). Ennek az az oka, hogy ahaba nem merő érzelem, hanem ugyanakkor a szociális együttélés normája is. Úgyszólván egy átérzésre szánt norma, amelynek keretében maga a törvény is szeretet tárgya lehet. Ebben az összefüggésben az igazságosság a főparancsolat egyik összetevője. Hiszen nem szereti embertársát az, aki csak érzelmileg kedveli, de nem adja meg neki a magáét. Ami mármost a kimondottan teológiai tematikát illeti, ott is szembeszökő a különbség a platóni és a bibliai istenség között. Míg az előbbi a végtelenül szeretetreméltó, de nem szerető Ősjónak felel meg, ez utóbbi a népét szenvedélyesen szerető Jahve imá- dására és követésére hív fel. Jahve szerető jóság. A régebbi források szerint főleg választott népét szereti (Mai 1,2). Mint apa vagy az anya a gyermekét. Jeremiás hangsúlyozza: örök szeretettel viszonyul Isten Izraelhez (Jer 31,3). És a Második Törvénykönyv így alapozza meg a tanítást, amely mindenfajta isteni érdekeltséget a nép irányában kizár: „Nem azért hajolt le hozzátok és választott ki benneteket az Úr, mert (...) fölötte álltok az összes népnek, hiszen a legkisebb vagytok minden nép között, hanem mert szeretett benneteket" (MTörv 7,7). Arra a kinyilatkoztatásra, hogy Jahve Izraelen kívül más népekhez is így viszonyul, hogy emberszeretete egyetemes, várni kell az Újszövetségre.24 De már az a meglátás is csak a zsidó Biblia későbbi írásaiban jelentkezik, hogy egyénekhez fordul megkülönböztetett szeretettel. Ebből a meggondolásból következett természetesen az istenszeretés etikája is. A szeretett nép szeresse Istenét. Ilyen értelemben tegyen eleget az általa kezdeményezett, kegyelemajándékként adott szövetségnek (vö. MTörv 10,12; 11,13 és 22; 19,9). Felmerül a kérdés: Mennyiben felel meg az ágostoni szeretetteológia ennek az ószövetségi normának és mennyiben nem? Megfelel neki annyiban, amennyiben az Ágoston által követett Szent János-i hagyomány mélyen az ahaba-teológiában gyökerezik. Eszerint a szeretetviszony kezdeményezője Isten. Ő szeret „először", az ember csak „viszontszeretetre" képes. Amellett a felebaráti szeretet is kegyelemadomány. 24 Lásd uo. Quell 34. Kivételnek számítanak kijelentések, mint pl. íz 56,6 k, ahol az „idegenek" csatlakozásáról van szó. 20
