Teológia - Hittudományi Folyóirat 39. (2005)

2005 / 1-2. szám - Gánóczi Sándor: Az ágostonos szeretetteológia méltatása és kritikája

Mindez megfelel az ószövetségi szövetséggondolatnak. Ugyanígy a főparancsolatnak is. Abban természetesen és jogosan különbözik Ágoston tanítása az Ószövetségtől, hogy a megtestesülés, a Krisztus-esemény és a Szentháromság jegyében áll, és az ezekben megnyilatkozó isteni szeretetet kiterjeszti Izraelen túl az egész világra. De van egy másik különbség is, amely nem magyarázható meg egyszerűen a kinyi­latkoztatás előrehaladásával. Gondolok elsősorban a platóni istenkép felvételére, amennyiben az egy ideális, a világtól távol álló Ősjó gondolatára alapszik és metafizi­kai gondolatmenetekben talál kifejezést. Az igaz, hogy a zsidó Biblia Istene lényegé­ben transzcendens, de ugyanakkor minden ismert tevékenysége evilági, immanens. Egy konkrét nép történelmében működik, szövetséget ajándékoz neki, gondját viseli. Nem csupán végtelen szeretetreméltó Ősjó, akihez lelkek hivatottak felemelkedni. A bibliai szeretet nem pusztán lelki magatartás, hanem az egész embert illeti. Az élő­lényt, a hús-vér embert, a nemi kettősség által meghatározott, a dolgozó, vágyódó, örömet és ürömöt ismerő, szenvedő és halandó létezőt. Ezzel a fenntartással lehet hasonló vonásokat találni az ágostoni vallásosság és az ószövetségi lelkiség között. Mindkettő ismeri ugyanis a vágyódó, birtokolni kívánó, a féltékenységig menő szenvedélyt. Gondoljunk csak Ozeás metaforájára: Jahve úgy ra­gaszkodik tévelygő népéhez, mint a próféta egy hűtlen, házasságtörő asszonyhoz. így szól az Úr Ozeáshoz: „Menj el újra, és szeress egy olyan asszonyt, aki, bár férje szereti, mégis házasságot tör; hasonló módon szereti az Úr is Izrael fiait" (Oz 3,1). Nem ana­lóg-e ehhez a jánosi mondat: „Úgy szerette Isten" ezt a bűnös világot, „hogy egyszü­lött Fiát adta oda" érte, „hogy el ne vesszen, hanem örökké éljen" (Jn 3,16)? Ágoston is gyakran beszél az Úr üdvözítő akaratáról, amelynek megnyilvánulásaihoz a szenve­désre kész szenvedély is hozzátartozik. Mondhatjuk: mindhárom hagyomány szerint van vágyakozás Istenben, vágy a világ üdvözülése után minden bűnössége ellenére. Abban biztosan nagymértékben megegyezik Ágoston a zsidó Bibliával, hogy költői szavakkal ad kifejezést misztikus istenkeresésének. Imái erősen emlékeztetnek a Zsol­tárok és az Énekek énekének szerzőire, akik a szerelmesek szavaival öntik formába az ember vágyakozó fohászait. Amit viszont Ágoston mint filozófus ír az Örökkévaló önszeretetéről, és amit a Köl­ni Zsinat Isten „önmagában nyugvó jósága" iránti szeretetének nevez, nem felel meg az ószövetségi istenképnek. Jahvé mint a világ felé öröktől fogva megnyíló, másságot szerető és teremtő Isten jelenik meg. 4.2. Az Újszövetség A megtestesülés eseménye még világosabbá teszi ezt az istenképet. A történelmi Jézus saját magatartásával mutatta meg, milyen emberszeretetre képes a Teremtő. Jé­zus teológiája persze mindenekelőtt gyakorlat, praxis. Minden erkölcsi követelmény alapjaként élte a közel levő embertárs (amire a magyar „felebarát" szó nagyon is gyen­ge) iránti tevékeny jóságot. A szegények, a betegek, a nők, a gyermekek, sőt az ellen­ség iránti szeretetet, anélkül, hogy viszontszeretetet követelt volna. Jézus számára is­meretlen fogalom ama „amor debitus", vagyis „adósságként visszaadott szeretet", amelyről olyan mesterkélt módon beszélt Szentviktori Richárd. Wolfhardt Pannen-

Next

/
Thumbnails
Contents