Teológia - Hittudományi Folyóirat 39. (2005)

2005 / 3-4. szám - Szuromi Szabolcs Anzelm: A Canones apostolici mint a keleti és nyugati egyházak közös jogforrása

foglalása a Canones apostolicin belül a 35. kánon, amely éppen a püspökök elsőségéről tárgyal.14 De hasonlóan említhető a 40. kánon is, amely rögzíti, hogy a presbiterek és diakónusok a püspök tudta nélkül nem cselekedhetnek. Az is látszik, hogy a legtöbb kánon egyöntetűen vonatkozik a három legfelsőbb klerikusi fokozatra, megkülönböztetés nélkül.15

2. A GYŰJTEMÉNY UTÓÉLETE A VII. SZÁZADIG

Keleten a Syntagma Canonum az első gyűjtemény, amely felhasználja az Apostoli kánonok állományát.16 Ez a kollekció 342-381 táján keletkezett, és első redakciójában minden bizonnyal azokat a zsinatokat dolgozta fel, amelyek alapállományát képezik a régi jog időszakában összeállított egyházi gyűjtemények keleti kánonjainak.17 A Syntagma Canonum további recenziói kiegészítésként a 381-es Konstantinápolyi és a 451-es Khalkedoni Zsinatot is beépítették a gyűjtemény anyagába, amelyben Nagy Szent Bazil kánoni levelei is helyet kaptak.18

Nyugaton Dionysius Exiguus szkíta szerzetes az V. század végén, a VI. század elején az egyetemesség igényével állította össze a korabeli legfejlettebb metodológiai elveket felhasználó joggyűjteményét,19 amelynek első egysége az Apostoli kánonok első ötven kánonja volt.20 Dionysius Exiguus fordítása lehetővé tette a latin kultúrkör számára az Apostoli kánonok mértékadó elveinek hosszú távú beépülését a nyugati fegyelmi hagyományba. Hozzá kell tennünk, hogy a gyűjtemény tartalmának elfogadása a latin egyházban nem nevezhető töretlennek, hiszen már az 520 körül keletkezett Decretum Gelasianum de recipiendis libris teljes egészében elutasította használatát. Ennek ellenére, különösen a versio dionysiananak köszönhetően a latinra lefordított kánonok állandó hivatkozási helyként szolgálnak a legtekintélyesebb nyugati egyházi jogforrások számára.

14 Episcopos gentium singularum scire convenit, quis inter eos primus habeatur, quem velut caput existiment, et nihil amplius praeter eius conscientiam gerant, quam illa sola singuli, quae parochiae propriae, et villis quae sub ea sunt, competunt, sed nec ille praeter omnium conscientiam faciat aliquid, sic enim unanimitas erit, et glorificabitur Deus per Christum in Spiritu sancto. PL LXVII. 145.

15 Vő. REYNOLDS, R. E., „The De officiis VII graduum: Its Origin and Early Medieval Development", in: Mediaeval Studies, 34 (1972) 113-151.

16 STICKLER, A. M., Historia iuris canonici latini. Historia fontium, Torino 1950,69.

17 Vö. RHALLES, G. A. — POTLES, Μ., Σύνταγμα των θείων και ιερών κανόνων, I—VI. Athens, 1852-1859.

18 SCHWARTZ, E., „Die Kanonessammlungen der alten Reichskirche", in: Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte. Kanonistische Abteilung, 25 (1936) 1-114; vö. ERDŐ P., Az egyházjog forrásai, 49.

19 Vö. SZUROMI, Sz. A., „A püspökökre vonatkozó egyházfegyelmi szabályok a Dionysio-Hadriana gyűjteményben", in: Kánonjog 2 (2000) 87-95; különösen 87-88.

20 PL LXVII. 141-148.

167