Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 1-2. szám - Thorday Attila: A bűnvallomás és vezeklés rendkívüli formái a középkorban
zást nyerjenek, a visszatérő bocsánatos bűnöket pedig olyan laikusnak, aki tanácsaival és imájával tudja segíteni a bűnbánót. A laikus ugyan nem birtokol szentségi feloldozó hatalmat, de közbenjár Istennél azért, aki rábízta magát. Béda a következőképpen kommentálja a Jakab-levél 5,16 versét: „Ha a betegek bűnt követtek el, és azt megvallottak az egyház papjának, és teljes szívükből vallják, hogy azokat elkerülik és jóváteszik, bűneik bocsánatot nyernek. Gyónás nélkül azonban, a bűnök nem nyernek bocsánatot. Ezért a szöveg így folytatja: 'Valljátok meg egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy gyógyulást nyerjetek'. E szavak azt akarják mondani, hogy enyhébb, mindennapi vétkeinket meg kell vallanunk felebarátaink előtt, és hisszük, hogy mindennapi imáinak köszönhetően elnyerjük az üdvösséget. A szándékos és súlyos vétségeket a Törvény szerint a papnak valljuk meg, alávetve magunkat az ő ítéletének, hogy megtudjuk mi módon és mennyi idő alatt tudunk megtisztulni",13 A X-XI. századból származó különféle elbeszélések mutatják, hogy keresztények világiak előtt vallják meg bűneiket. Ám ez a gyónás mindig olyan szélsőséges esetekben történt, amikor a keresztény halálveszélybe került, és lehetetlen volt papot találni. Megtörtént ez háborúban, vadászatkor bekövetkező balesetkor, vagy hajótörés esetén. A korabeli lovagregényekben gyakorta olvasható, hogy a harcban halálos sérülést szenvedett keresztény úr vagy katona pap híján a közelében levő társának gyónja meg bűneit. Társától nem kap ugyan szentségi feloldozást, de lelkiismeretén ezáltal is könnyít. És olyanról is olvashatunk, hogy amikor társ nincs mellette, a haldokló fennhangon vallja meg bűneit Istennek, aminek csak a lova vagy a méltóságát jelképező pajzsa lehet tanúja. A korabeli teológusok kidolgozták e gyakorlat elméletét is. A bűnvallás elengedhetetlen fontosságát hangsúlyozva rámutattak, hogy az nemcsak arra való eszköz, hogy az annak megfelelő elégtételt kiszabhassák, hanem az alázatos bűnvallomás a bűnbánat lényegi eleme. Hamis lenne tehát azt gondolni, hogy a középkorban a bűnbánat szentségét papok és laikusok egyaránt kiszolgáltatták. Világos volt, hogy a feloldozás hatalmát csak a papok bírják, míg tény, hogy pap nélküli, súlyos esetekben a bűnbánó vallomását egy laikus is meghallgatta, hogy titkától felszabadítsa, és így méltóvá tegye Isten bocsánatára. A bűnbevallás és Isten bocsánata közti kapcsolatot hangsúlyozó teológiai értelmezés a XIII. sz. végéig Nyugaton olyannyira elterjedt, hogy Aquinói Szent Tamás nem vonakodik azt írni, hogy a laikus előtt végzett gyónás „valami módon szentségi". „Amint a keresztség, úgy a bűnbánat is szükséges szentség. Tekintve, hogy a keresztség szentsége elengedhetetlen, kiszolgáltatásának két formája van: egyik, amit hivatalosnak nevezünk, vagyis a pap végzi, a másikat pedig a szükséghelyzet adja. Hasonlóan: a gyónás hivatalos módja a pap jelenlétében történik, míg szükséghelyzetben a laikus helyettesítheti a papot, hogy a gyónást meghallgassa. Valójában a bűnbánat szentsége nemcsak attól függ, aki szolgálati tevékenysége által feloldozást ad és elégtételt szab ki, hanem attól is, aki a szentségben részesül. A penitencia adója és végzője amennyire csak lehet, kell, hogy együttműködjék. Amikor azonban 13 TISZTELETREMÉLTÓ béda, Commento alia Lettem di Giacomo, in: CCL 121., 221-222. 97
