Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 1-2. szám - Thorday Attila: A bűnvallomás és vezeklés rendkívüli formái a középkorban
hirtelen szükséghelyzet adódik, a bűnbánó tegyen meg mindent a maga részéről: vallja meg bűnét annak, akinek tudja. Még ha az az ember nem is közvetítheti számára a szentség teljességét - hisz laikusként feloldozást nem adhat -, a Főpap helyettesíti a pap hiányát. [...] Aki tehát szükséghelyzetében egy laikusnak vallotta meg bűneit, az elnyeri Isten bocsánatát, mert a maga részéről mindent megtett érte; igaz ugyan, hogy az Egyházzal nem engesztelődött ki. A veszély elmúltával további szentségekben tehát csak akkor részesülhet, ha egy paptól feloldozást kapott". 14 Vezeklő zarándoklatok Az Írországból jött szerzetesek adtak példát a zarándoklatokra (peregrináció a lat. per agros „mezőt átszelni" szóból ered). Elhagyták szeretett szigetüket, atyáik földjét, hogy ismeretlen vidékre menjenek, ahol többé-kevésbé befogadták őket, de mégis sok önmegtagadást és szüntelen alkalmazkodást kellett gyakorolniuk. Gyakran történt, hogy a súlyos bűnüket megváltó keresztények egy vagy akár több évnyi vándorútra indultak, s e kóborlás sok-sok veszélyes kalanddal járt. A bűnükért engesztelő vándorok bibliai modellje Káin lehetett, aki testvére meggyilkolása után otthontalan kóborlásra kényszerült (vö. Tér 4,12). A vezeklésből útra induló férfiak ráadásul azzal nehezítették haladásukat, hogy vasláncot húztak maguk után, míg a nők olyan fehér tunikát öltöttek, ami miatt gúny tárgyai lettek. Néhány penitenciárius könyv azt is megtiltja nekik, hogy két éjszakánál többet töltsenek egy helyen, vagyis hetekig, hónapokig hosszasabb megpihenés nélkül vándoroltak, míg elérkezett felszabadulásuk napja, amikor felejthetetlen tapasztalatokkal térhettek vissza a normális életbe. Ezt a vezek- lési módot főleg olyan klerikusokra rótták ki, akik gyilkosságot, vagy botrányos szexuális bűnt követtek el. Mindkét esetben a bűnös fizikai eltávolítása megakadályozta a bosszúállást, és hozzájárult, hogy az adott helyen a botrány feledésbe menjen. A vég nélküli és ellenőrizetlen csavargások elburjánzása miatt a IX. században, vagyis a karoling reform idején szükséges volt módosítani a vezeklések kiszabását: ahelyett, hogy sorsára bíznák a bűnbánót, egy híres kegyhelyre irányították. Ezáltal egyrészt ott az ereklyéknél imádkozva a szentek közbenjárásáért esedezhet, másrészt az induláskor kapott menlevelet a helyi hatósággal le tudja pecsételtetni, hogy ezzel igazolja az elégtétel elvégezését. Ilyen zarándok-kegyhely volt ebben az időben Szent Márton városa, Tours, a Mont-Saint-Michel, Rocamadour, de úgyszintén Róma, Santiago de Compostella, ahova jól megszervezett út vezetett, Köln (ahol az istenkereső vándorok, a napkeleti mágusok ereklyéit tisztelték), s végül Jeruzsálem, amely a keresztesek számára a teljes búcsú elnyerését tette lehetővé. Még ha mindenki jó szándékkal indult is el, megtörtént, hogy egyesek az út menti banditák közé szegődtek. Ennek ellenére kétségtelen, hogy a megfelelő lelki kísérettel ellátott zarándokút a legtöbb résztvevő számára igazi „damaszkuszi útnak" minősült, máskülönben nem lett volna oly nagy lelki hatással a korabeli Nyugat-Európa számára. A bűnbánati zarándoklatok gyümölcseit jól illusztrálja a Rómában ezután rendszeresen meghirdetett szentév. 14 AQUINÓI SZENTTAMÁS, Summa Theologiae, Supplementum, q.8, a.2. 98