Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 3-4. szám - Szentmártoni Mihály SJ: A papi identitás kialakulásának főbb állomásai
gyasztói társadalomban tudni kell ellenállni a reklám erejének is, amely leginkább élelmiszereket kínál, éspedig eléggé gyanús logikával: „egyen sokat, esetleg állandóan, mert mindezek olyan dolgok, amelytől nem hízik meg..." Úgy gondolom az ellenkező logika emberibb: „együnk kevesebbet, de jól tápláló ételeket".- Munkafegyelem: lelkiismeretesen végezni a feladatokat anélkül, hogy az ember munkába menekülne, vagy rabjává válna a munkájának („workalcoholic"). Ügyelni kell a kiegyensúlyozott élet négy hordozó pillérére: munka, pihenés, barátság, ima. A munkára való nevelés azt is jelenti, hogy meg tudjuk szervezni munkánkat. A pihenéssel kapcsolatban megfontolandó a szervezet ritmusainak valósága: szükségünk van és mondanám szent kötelességünk, az évi pihenés, vakáció, kikapcsolódás (ha lehet, legjobb „elmenni" a megszokott munkahelyről), a havi „kirándulás", a heti „szabadnap", a mindennapi „rekreáció". Ez utóbbival kapcsolatban: a rekreáció nem TV-nézés, hanem együttlét a kommunitás tagjaival. Barátainkért magunk vagyunk felelősek, ezért súlyos mulasztás elfelejteni barátunk születésvagy névnapját. E három „beidegződött" viselkedésnek „életmentő" szerepe lehet a későbbi papi életben, nevezetesen, amikor a fiatal pap kikerül egy olyan plébániára, ahol nincs szakácsnője vagy más kisegítője. A papi élet stresszt kiváltó tényezői közé tartozik az is, ha a pap nem táplálkozik rendszeresen, ha nem mozog, ha nem alszik eleget, ha elhanyagolja testi, pszichikai és lelki egészségét. Külön szeretnék reflektálni a kiképzési idő, különösen a noviciátusi illetve szemináriumi időszak imagyakorlatára. Mindenekelőtt szükség van alaposabb bevezetésre az imaéletbe: ott, ahol közösen mondják a Zsolozsmát, jó lenne kifejteni az egyes részek történelmi eredetét (pl. válaszos részek, himnuszok szerepe, stb.), megtanítani a fiatalokat elmélkedni; a szentmise szerkezeti és történelmi ismeretében, valamint a jelképes cselekedetek, mozdulatok és ruhadarabok megértésében is nagyok a hiányosságok. Az imának is be kell idegződnie, szokássá kell válnia, a szó pozitív értelmében, mert később, amint látni fogjuk, a formális imára már alig jut idő. Külön fejezetet érdemel a hallgatásra való nevelés. Erről a múltkoriban konferenciát tartottam a jezsuita kúriában, és érdekes dolgokra tudtunk felfigyelni, pl. arra, hogy a hallgatás belső aktív magatartás; ha valaki vasárnap egész nap lót-fut, igyekszik bepótolni az elmulasztott levelezést, akkor ez nem hallgatás, hanem belső ordítozás! A hallgatás művészetét szintén be kell gyakorolni; ezt volt hivatott szolgálni a szemináriumokban a hallgatás szabálya. Érdemes lenne újra megfontolni, mit lehetne tenni ennek érdekében. A fönti megfontolások lélektani háttere az a tény, hogy a szerzetesi illetve papi élet nem olyan valóság, amelyben hivatkozni lehetne a „spontaneitásra". Nem magától értetődő valóság a cölibátus, a közösségi élet, a rendszeres imaélet. Korábban talán eltúloztuk a „beidomítás" fontosságát; a baj az volt, hogy sokszor nem voltunk képesek megmagyarázni egy szokás, vagy gyakorlat értékét, pozitív oldalát. Ma eltúlozzuk a spontaneitásra való hivatkozást, aminek viszont nincs antropológiai fedezete. Hivatkozhatunk azonban egy lelki-lélektani valóságra is. Ha az identitás válasz arra a kérdésre, hogy „Ki vagyok?" akkor ez a válasz három szinten történik. Lelki szinten az ember azt kutatja, ki ő Isten szemében; a pap ezzel valahogy békében van; ha 177
