Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 3-4. szám - Szentmártoni Mihály SJ: A papi identitás kialakulásának főbb állomásai
E szakasz célja egy új mentalitás kialakítása, nevezetesen a hit, a szerzetesség, illetve a papság mentalitása. A mentalitás egy beidegződött reakció, melynek összetevői egy jellegzetes gondolkodásmód, érzelmi viszonyulás és viselkedési stílus adott helyzetekben. A hit mentalitásához mindenek előtt szükséges a hit ismerete. A mai fiatalok gyakran hiányos hittant kaptak, nem ismerik az alapvető hitigazságokat sem. A Katolikus Egyház Katekizmusát rendszeres olvasmánnyá, szinte kötelező tantárggyá kellene tenni még, vagy főként a szeminaristák számára is, amelyből vizsgáznak, bizonyos tartalmakat fejből megtanulnak, stb. A hit mentalitása akkor alakult ki, amikor az ember képes az életet, az Egyházat és saját magát a hit fényében látni. A hit mentalitásába tartozik az egyházias mentalitás is, amelyhez szükséges az egyházi dokumentumok ismerete. Ezen a téren elég nagy a hiányosság: alig olvassuk az en- ciklikákat, pápai leveleket, pedig pontosan azok tükrözik az Egyház aktuális állapotát. A papi élet mentalitásához szükséges a papság teológiájának, valamint az adott egyházmegye történetének ismerete. Ebben nagy segítség a szentek illetve más ismert paptestvérek élete. Azt hiszem, hogy mindnyájan mostohán viselkedünk múltunk nagyjai iránt. Az első szakasz alapvető erénye az evangéliumi szellem. A papi élet egyetlen hiteles indoklása csak az evangélium lehet. Ehhez olvasni és ismerni kell az írásokat. Szükség van biblikus kurzusokra, egzegézisre már a noviciátusban, illetve a szemináriumban, mert ma eléggé nagy a karizmatikus bibliaolvasás kísértése: „nyissuk ki a Szentírást és lássuk, mit üzen..." Ez lehet játék, néha talán babona is, de ritkán komoly hozzáállás. A rendszeres olvasáson túl igen hasznos a „lectio divina", amely figyel a bibliai szövegek közötti nagy összefüggésekre. Az első szakasz alapvető lelki eszköze a személyes lelki élet, beletalálás egy jellegzetes lelkiségi stílusba. Ennek támpontjai, illetve mindennapi „üzemanyaga": a rendszeres elmélkedés, a rendszeres lelkiismeret-vizsgálat, a rendszeres lelki olvasmány, amely ebben a szakaszban elsősorban a szentek és más nagyok élete legyen, mivel a fiatalnak példaképekre, utánozható modellekre van szüksége. A személyes lelkiségi stílusba való beletalálás gyakorlatilag az erényekben mutatkozik meg. Az erény nem más, mint „habitus bene faciendi", azaz szokássá vált, begyakorolt jóra való készség. (KEK 2655). Ha ezt elemeire bontjuk, akkor megkapjuk a szemináriumi képzés pedagógiai módszereit és eszközeit. Alapvető módszer a begyakorlás, a tréning, az edzés. A nevelői eszközök gyűjtőfogalma pedig a fegyelem. Különösen fontos a mai fiatal papjelöltekkel begyakoroltatni három tevékenységet:- Rendszeresség a lefekvésben és felkelésben: lehetőség szerint mindig ugyanakkor lefeküdni, de különösen a reggeli felkelés a fontos; történjék ez csengőre; ennek aszke- tikus ereje abban rejlik, hogy az ember nem rabja az álmosságnak, hanem ura alvásának. Egyébként is kár, hogy sok szemináriumból, szerzetesi közösségből kitiltották a csengőt; volt annak nemcsak figyelmeztető, hanem közösségi mentalitást formáló szerepe is.- Rendszeresség evésben, ivásban: csak meghatározott időpontokban és helyeken eszünk, mindent megeszünk válogatás nélkül; ennek aszketikus ereje abban rejlik, hogy az ember nem rabja éhségének, hanem ura táplálkozási módjának. A mai fo176
