Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 1-2. szám - Boyce, Philip OCD: Newman reményfogalmának időszerű jelentése
alkalmasnak erre a feladatra. Belépése előtt öt évvel a következőket írta Jemima nővérének, hangot adva felháborodásának és levertségének; Newman ugyanis tiltakozott a Szentírás azon magyarázata ellen, mely tagadta a Biblia ihletettségét és irányadó értékét: „Kezdek komolyan aggódni, vajon a római Egyházon kívül van-e más vallás, ami kellő erővel szembe tud szállni a gonosz szövetségével. Az első millennium végén ez állt ellen a sátán dühének - most pedig már közeledik a második ezredév vége. Kipróbált erővel bír (az Egyház); mi mindenen ment keresztül az utóbbi századokban! és erősebb, mint valaha!"24 Mindazonáltal anglikán éveiben Newman mélységes bizalommal viseltetett egyháza iránt, bízott szentségében, megmentő erejében, ha tagjai hivatásuknak megfelelően élnek. A nővérének írt, fentebb idézett levél után egy hónappal arra buzdította egyházközsége tagjait, ismerjék fel keresztény feladatukat, vegyék ki részüket teljesebben az Egyház életéből: „Körülöttünk az Egyház napról napra emelkedik az ég felé, mi meg mást sem teszünk, mint tiltakozunk vagy félremagyarázunk vagy bírál- gatunk vagy kifogásokat találunk vagy kételkedünk. Félünk attól a kockázattól, hogy részt vállaljunk a szentekkel, hogy eleven résszé váljunk; félünk attól, hogy megkeressük a szűk kaput, nehogy a kevesek közé kerüljünk a sokakból."25 Később, már katolikusként, az Egyházba vetett bizalma és reménye révén még lángolóbb és erősebb hittel vallotta, hogy felül lehet emelkedni a támadásokon. 1849-ben Londonban, e vallástalan nagy városban, a helyi Oratorium megnyitásakor mondott beszédében a következő témát választotta: „A katolikus hithirdető távlatai". Szavait belső tűz járta át, midőn azt fejtegette, hogy a katolikus hívő nem érezheti magát rendkívüli hősnek, amikor egy közömbös vagy ellenséges világban prédikál, mivel az Egyház tizennyolc százados tapasztalata áll mögötte; Szent Péter, a nagy egyházatyák és pápák nyomába lép: „Nem vall rendkívüli bátorságra, sem sajátos nagylelkűségre, ha egy katolikus hívő megvilágítja az igét, elkezdi hirdetni, még ha hátat fordítanak is neki. Jól ismeri ugyanis a világ természetét és tulajdonságait, hiszen bánásmódja ősidőktől azonos; a katolikus hívő nem tesz mást, csupán hivatását teljesíti, nem volna ugyanis katolikus, ha nem így tenne. Tudja, kinek a hajójába lépett be... Ez Péter bárkája... Nem azért választottuk, hogy most emiatt féljünk; nem azért léptünk be, hogy most kimeneküljünk belőle. Nem. Hanem azért, hogy a bűn és hitetlenség hullámai közepette, amiben minden más hajó elsüllyedne, előre haladjunk."26 Newmant mélységes bizalommal hitt abban, hogy az Egyházat mindig Isten vezeti, sajátos gondviselésével irányítja. Ezért vágyódott az igaz Egyházra, a Kinyilatkoztatás letéteményesére. Miután megtalálta, végtelen boldogság töltötte el.27 Úgy tekintett az Egyházra, mint a vallási és erkölcsi elvek egyetlen állandó védelmezőjére, valamint az egyetlen olyan intézményre, mely a kinyilatkoztatott tan változhatatlan bajnokaként közel kétezer éves tapasztalattal rendelkezik az egyazon igazságért folytatott küzdelemben. Átélte az üldözés korszakait és azokat az időket, amikor a vallási vezetők nem voltak méltóak tisztségükre, vagy elárulták a beléjük vetett bizalmat. Az Egy24 Letters and Diaries, VII. 245. 25 Parochial and Plain Sermons, V. 355-356. 26 J. H. NEWMAN: Discourses Addressed to Mixed Congregations, Longmans, Green and Co., London, 1909.245. 27 A gondviselés Newman egyháztanában témáról lásd K. DIETZ: Divine Providence in the Ecclesiology of ]ohn Henry Neuman and its Influence on his Conversion to the Roman Catholic Church, Roma, „Angelicum", 1999. 16
