Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 3-4. szám - Kocsis Imre: Isten kegyelme és a Szentlélek Pál apostol megigazulástanában
nyertük el. Ugyanakkor Isten kegyelmes jóakarata, amely a múltbéli cselekvésben megmutatkozott, azóta is - mint a hívőt fenntartó és megtartó erő - folyamatosan hatékony. Az az elképzelés, hogy a yápi? „szférájában" szilárd támaszra találtunk, amely „állva" tart bennünket, valószínűleg azzal a hellenista-zsidó felfogással függ össze, miszerint Isten a „Szilárdan Álló" (ó écrrús), aki nincs alávetve a teremtmények változásainak, s akiben az emberi lelkek is nyugalomra találnak.15 A „kegyelemben állás", vagyis Isten kegyelmes jóindulatának állapotszerű birtoklása, szilárd reményt biztosít arra vonatkozólag, hogy a hívő, gyengeségei ellenére, a végítéleten is állni fog. Erre vonatkozik a Róm 14,4-ben olvasható figyelmeztetés: „Ki vagy te, hogy kárhoztasd más szolgáját? Urának áll vagy bukik; bizonyára állni fog, mert Istennek van hatalma, hogy fenntartsa." Érdekes, hogy a szóban forgó szakasz következő verseiben (Róm 5,2b-5) is a jövőre, az üdvösség beteljesedésére irányul a figyelem. Pál ezzel kapcsolatban - egy rövid erénykatalógust követően - a remény fontosságát hangsúlyozza, amelynek alapja Istennek Szentlélek által belénk „árasztott" szeretete: „a remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt (szó szerint: kiöntetett) szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által" (Róm 8,5). Pál gyakorta beszél a Szentiélekről mint Isten első adományáról (vö. Róm 8,23; 2Kor 1,22; 5,5), valamint a Szentlélek „szívekben" (illetve a hívek bensejében) való lakásáról (vö. Gál 4,6; Róm 8,26; lKor 3,16; 6,16).16 Szövegünkben azonban a hangsúly nem annyira a Leiken van, hanem Isten szeretetén, amelyet a Szentlélek közvetít számunkra. Figyelemre méltó, hogy Isten szeretetéről a 8. versben is szó van: „Isten azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk." Isten szeretete Jézus Krisztus engesztelő halálában mint az ellenségszeretet felülmúlhatatlan példája nyilvánult meg. S ez a szeretet egész személyes adottsággá válik azáltal, hogy a Szentlélek mint a „fogadott fiúság Lelke" újra meg újra tudatosítja szívünkben, hogy Isten gyermekei és örökösei vagyunk (Róm 8,14-17). Elmondhatjuk tehát, hogy Isten a Szentlélek által tart meg minket szeretetében, ugyanakkor a Szentlélek az, aki Isten szeretetét folytonosan tanúsítja számunkra, s annak bizonyosságáról (vö. Róm 8,39) belsőleg győz meg minket. Kétségtelen, hogy a kegyelem és a szeretet szorosan összefüggenek. Mindkettő egy múltbeli eseményben nyilvánult meg, s mindkettő a jelenben is meghatározza a hívő keresztény életét. Bár Pál más szempontokat hangsúlyoz velük kapcsolatban - a kegyelem úgy jelenik meg, mint külső megtartó erő, a szeretet pedig úgy, mint az ember „szívét", vagyis gondolkodási-döntési központját átható és meghatározó elem -, nem kétséges, hogy egyazon valóságról van itt szó. Hiszen, miként U. Wilckens találóan megfogalmazza: „A kegyelem nem más, mint Isten szeretetének az ereje."17 A keresztények a szeretetnek mind az intimitását, mind pedig a hathatósságát a Szentlélek által tapasztalják meg. 15 PhilÓN, Post Cain, 23. 16 Vö. KOCSIS, „Isten elküldte", 56-63. 17 Wilckens, Römer, 292. 152
