Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)

2004 / 3-4. szám - Gárdonyi Máté: Az első itáliai szemináriumok jellegzetességei

szemináriumokról fennmaradt jelentésekben és vizitációs jegyzőkönyvekben számos olyan - elsősorban fegyelmi jellegű - problémáról olvashatunk, amely a két eltérő motivációjú csoport együttéléséből adódott, a későbbi papság és a helyi vezető réteg közös nevelése összességében pozitív hatással volt a katolikus reform folyamatára. Igaz ez akkor is, ha a vegyes képzés tulajdonképpen nem felelt meg a zsinati dekrétum normáinak.

Ha azt vizsgáljuk, hogy a papság mekkora része került ki a szemináriumokból, s hányán jutottak el más úton a papszentelésig, ugyancsak érdekes adatokat találunk. Toscanában például még 1809-ben is az 1759 papnövendékből 688 lakott csak szemináriumban, és 1071, vagyis 61 % szemináriumon kívül. De Rómában sem lehetett más a helyzet, mert még a XVIII. század elején is, amikor pedig a római egyházmegyének mintegy 3000 papja volt, a szemináriumokban csak 180 egyházmegyés növendék lakott. Azt a lehetőséget, hogy a papságra a szemináriumon kívül is fel lehetett készülni, a Trienti Zsinat dekrétuma is nyitva hagyta, hiszen a püspököket elsősorban azért kötelezte egyházmegyei szemináriumok felállítására, hogy ott a szegény növendékek számára biztosítsanak ingyenes tanulási lehetőséget, nem kizárva természetesen a tehetősebbek gyerekeit, akiknek viszont fizetniük kellett. A püspöki szeminárium melletti párhuzamos lehetőségek fennmaradását mutatja, hogy még a XVIII. században is léteztek plébániai iskolák klerikusok képzésére, például Rómában a S. Agata dei Goti templom mellett.6 A tehetősebb nemesek és polgárok gyermekei pedig egészen X. Pi- usz papnevelési reformjáig, vagyis a XX. század elejéig felmentést kaphattak a bentlakás alól, s csak a szemináriumi tanórákat látogatták.

Ezen adatok alapján Carlo Fantappié vitatja azt a közhelyszámba menő tézist, hogy a szemináriumok a katolikus reform legfontosabb közvetítői voltak az alsópapság felé.7 Ha ez a kétely statisztikai alapon el is fogadható, azért arra is érdemes felfigyelnünk, hogy az egységes szemináriumi képzés hiánya inkább negatív következményekkel járt. Luigi Mezzadri a plébániai vizitációs jegyzőkönyvek fényében joggal állapítja meg, hogy ugyan a klérus létszáma a katolikus újjáéledés időszakában jelentősen emelkedett (Milánóban például 1550 és 1650 között kétszeresére - miközben a lakosság száma alig valamivel nőtt -, Salernóban pedig ugyanezen időszakban a papok száma megháromszorozódott), a papság műveltségi színvonala és fegyelme csak lassan mutatott javulást.8 Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy amikor 1848-ban a buzgó lelkipásztor és rendalapító, Antonio Rosmini publikálta híres művét „Az Anya- szentegyház öt sebéről", ebben a szükséges reform egyik első lépéseként még mindig a papképzés színvonalának emelését jelölte meg.9 A papok műveltségének emelésére irányuló törekvés azonban nem mondható tipikusan katolikus jelenségnek, hiszen a konfesszionalizáció tipikus példájaként hasonló folyamat ment végbe a reformáció egyházaiban is. Nem véletlen, hogy a probléma nagyobb hangsúllyal jelent meg a fe6 PELLICCIA, G., 1 seminari e i centri di formazione del prete rontano nel Cinque e Seicento. in: Ricerche per la storia religiosa di Roma 7(1988) 95-134.

7 FANTAPPIÉ, C, Problemi della formazione dei clero nett'etd moderna: il caso toscano. in: II Diritto Ecclesiastico 90(1994) 64-79.

8 MEZZADRI, L., Storia della Chiesa tra medioevo ed epoca moderna. 3 voll, Roma, 2000-2001. III. 151-172.

De GlORGI, F., II problema della riforma del clero e I'origine delle „Cinque piaghe". in: II 'gran disegno' di Rosmini. Origine, fortuna e profezia delle „Cinque piaghe della Santa Chiesa". (M. Marcocchi - F. De Gior- gi) Milano, 1999. 55-93.

141