Teológia - Hittudományi Folyóirat 37. (2003)
2003 / 3-4. szám - Erdő Péter: Szentbeszéd Prof. Dr. Vanyó László temetésén
Szóval keresi az ember az utat, és Jézus azt válaszolja, hogy ne evilági módon gondolkodjunk a helyről és az útról, mert O az út. O az út és egyben az igazság és az élet is. Ezt az életet kezdi el velünk már a feltámadása után és ennek a kiteljesedésére hív meg bennünket. Krisztus útján indult el Vanyó László professzor úr is, akinek földi maradványait ma örök nyugalomra helyezzük. Váratlanul költözött el közülünk, de földi útjának, alkotó és imádkozni tudó életének pályaíve az örök élet reményébe tart. Először a szépség útján közelített Istenhez, a Képzőművészeti Főiskolán festészetből szerzett diplomát. Néhány szép alkotását ma is tisztelettel őrizzük. Papi hivatását követve a teológia igazsága ragadta meg, bár a művészet iránti vonzódását továbbra is megőrizte. A filozófia igazságkeresését komolyan vette. Mindnyájan tisztelettel néztünk fel rá, hiszen már teológusként eredetiben olvasta Platónt és Kantot, ikonográfiái előadásaiban pedig már szeminarista korában egyesítette a művészi hozzáértést, a teológiai tudást és a lelkiség szempontját. Papszentelése után plébániai lelkipásztori beosztásban csupán egy évet töltött, de a templomi lelkipásztori munka életének szerves része volt. Konferenciabeszédeket, lelkigyakorlatokat rendszeresen vállalt. Élete végéig, mindig végzett plébániai lelkipásztori munkát. Ám az ő igazi lelkipásztori területe, papságával járó tanítói küldetésének legragyogóbb kibontakozása az oktatói és tudományos munka volt. Már doktori értekezése feltűnést keltett, mert a tematikus dolgozathoz Nisszai Szent Gergely műveiből mintegy függelékként egész kötetnyi fordítást csatolt Ezzel már akkor iskolát teremtett. Rómában folytatta tovább tanulmányait, majd ugyanott a Patrisztikus Intézetben oktatott is. Tanári munkásságának súlypontja azonban Hittudományi Karunkon volt, ahol a patrológiai tanszéket 1975-től haláláig vezette. Munkáját az Egyház szeretete, a legigényesebb szenvedélyesség és küldetéstudat vezette. A patrisztika művelőjeként elsősorban a magyar kultúrában és teológiai tudatban meglévő űr kitöltésére törekedett. Hogyan is lehetne önkényes spekulációk vagy divatos jelszavak fölé emelkedve régmúlt, közelmúlt és jelen egyházi hitének és folyamatos hagyományának erejéből hitelesen élni, ha nem biztos és árnyalt tudás alapján. De nem minden hívő ember lehet ókori teológiát értő hittudós. Annál nagyobb a valóban tudós teológus felelőssége, mert ő adja a hátteret a gyakorlati lelkipásztor, a népszerűsítő igehirdető és a hitét komolyan élni akaró ember számára. Szemben sok manapság elterjedt nézettel, a keresztény hit nem puszta érzelmi állapot vagy hangulat, hanem objektív igazsága van. Olyan igazsága, amely életet ad, amelyet komolyan kell venni és tanulmányozni kell. Az isteni kinyilatkoztatás az egyház hagyományán keresztül jut el az emberhez. Ennek a hagyománynak pedig szellemtörténete van. Isten az emberiségnek szóló üzenetét emberi szavak és történetileg alakuló fogalmak cserépedényében adta át nekünk. E fogalmak pontos jelentését pedig korról korra ismerni kell. Ha ilyen igényességgel közelítünk az egyházatyák írásaihoz, hitünk hagyományához, akkor lenyűgöz bennünket a misztérium iránti érzék és megragadottság, amely műveikben tetten érhető. Rádöbbenünk, hogy a teológiánk, a hitünk nem pusztán ügyes módszerek, kész válaszok és hangzatos receptek világa, hanem szellemi találkozás is a magát kinyilvánító Isten titkával. Ez a titok pedig követelményt támaszt az emberrel szemben. Gazdag és sokoldalú, de nem tűr szellemi megalkuvást vagy olcsó felületességet. Ennek az élménynek a megragadottja volt Vanyó professzor úr. Éjjel és nappal tanulmányozta az egyházatyák írásait. Kötetek tucatjait adta ki műveik magyar fordításá78
