Teológia - Hittudományi Folyóirat 37. (2003)
2003 / 1-2. szám - Tarjányi Zoltán: A Veritatis Splendor enciklika tanítása a lelkiismeretről
1) Antropológiailag: az ember méltóságához tartozik a képviselhetetlenség a felelősségben, azaz sosem ruházható át másra. Ez viszont megköveteli, hogy a lelkiismeret aszerint irányuljon, ami önmaga ítélete. 2) Teológiailag: Isten minden embert személyesen hív, ennek következtében az embernek személyes választ kell adnia. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha nem idegen válaszokkal áll az ember Isten elé. 3) Gyakorlatilag: az emberi élet olyan bonyolult döntési helyzetekből tevődik össze, hogy lehetetlenség minden részletkérdésben a Tanítóhivataltól útmutatást várni. Azzal, hogy a II. Vatikáni Zsinat a lelkiismeretet intenzíven hangsúlyozta, ezt a szempontot is jóváhagyta: „Az isteni törvény rendelkezéseit lelkiismeretében fogja föl az ember; köteles is lelkiismeretét minden tevékenységben hűen követni, hogy eljusson céljához, Istenéhez. Nem szabad tehát kényszeríteni, hogy lelkiismerete ellen cselekedjék, de nem is szabad őt akadályozni abban, hogy lelkiismerete szerint cselekedjék."36 Weber második szempontját, hogy ti. a lelkiismeretnek vannak korlátái és gyengéi, ezt két tétellel támasztja alá: 1) A korlát az, hogy annyira belső, hogy kívülről ellenőrizhetetlen: hinnünk kell abban, hogy a másik ember lelkiismerete szerint cselekedik. Viszont ez mindig azzal a kísértéssel jár, hogy mindenki képes a visszaélésre: olyankor is lelkiismeretére hivatkozik, amikor önzésből vagy szeszélyből cselekszik. 2) A lelkiismeret hajlamos a tévedésre és önmaga túlértékelésére. Következésképpen Weber megállapítja (a VS szellemiségéhez hasonlóan), hogy a) a lelkiismeret norma ugyan, de mindig rászorul a környezettel való kommunikációra, b) rá van utalva Isten vezetésére. Ha önmagában marad, elsatnyul: szüksége van a közösség levegőjére és a kegyelem fényére.37 Az enciklika azt is kiemelt módon hangsúlyozza, hogy a lelkiismeret igaz ítélete nem csak az ember felelősségéről tanúskodik: „Ha az ember rosszat tett, lelkiismeretének igaz ítélete továbbra is tanúskodik mind az egyetemes igazságról, mely a jóhoz tartozik, mind a rosszaságról, melyet választott. De a lelkiismeret-furdalás a remény és az irgalmasság záloga is az emberben: miközben tanúskodik az elkövetett rosszról, emlékeztet a bocsánatkérésre, s arra, hogy a jót mindig tenni kell, s az erényt gyakorolni kell Isten kegyelmével.”38 Következésképpen a lelkiismeret-furdalás az az ajtó, melyet ha kinyit az ember, Isten felemelő, megújító és újjáteremtő bűnbocsátásához juttatja el. Megállapítható, hogy a pápai enciklika mélységesen tiszteletben tartja az ember lelkiismeretét, de azzal, hogy az igazsággal, a törvénnyel és a szabadsággal való szerves összefüggésében taglalja, az erkölcsteológia ezen részterületén is a következő szándék vezérli: „A Pásztoroknak apostoli küldetésüknek megfelelően meg kell követelniük az erkölcstant tanítóktól, hogy mindig tartsák tiszteletben a hívőknek a teljes és tiszta katolikus igazság megismeréséhez való jogát."39 36 DH 3. 37 WEBER, H., Általános erkölcsteológia, I., 210-212. 38 VS 61. 39 VS 113. 46
