Teológia - Hittudományi Folyóirat 37. (2003)
2003 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: Lelkiismeret - jog - törvény
tója, akár a címzettje) feladata megtalálni ezt a szellemet. Aki tehát együttműködő lélekkel engedelmeskedik a törvénynek, az objektíve üdvösen cselekszik. Természetesen ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy létezhet szituáció, amikor törvényessé válhat a nem engedelmeskedés. Ha nálunk nem tartják be a törvényt, az nem szükségképp jelenti a törvény igazságtalan voltát, hanem jelentheti a hívek hitetlenségét, jelentheti, hogy hiányzik bennük az áldozatosság szelleme, készsége. A kánonjog a maga eszközeivel nem annyira megkötni akarja a hívőt, hanem inkább biztosítani számára azt a szabadságot, melyet a Krisztusban, mint Igazságban kapott és felismert. „Számunkra a szabadság nem pusztán a kényszertől való mentességet jelenti, hanem az embernek azt a lehetőségét, hogy korlátozott és egyszeri életében személyesen kibontakoztassa magát, vagyis, hogy boldog legyen. Ugyanakkor erre a kibontakozásra az ember önmagában, másoktól izoláltan nem képes. így a szabadságnak van teológiai, társadalmi, közösségi dimenziója is. Ugyanakkor a szabadság aktusa magába foglalja mások szabadságának elismerését."3 4 Ennek a követelménynek a megvalósulásához az ezt lehetővé tevő és védelmező jogi intézményekre van szükség, melyet a szabadság intézményének kell tekintenünk. A jogrend ebből a szempontból úgy mutatkozik, mely megjeleníti, védi és támogatja a krisztushívők szabadságát. Innen a kérdés, hogy a hívő miféle szabadságot követelhet magának, vagyis milyen szabadságot köteles számára biztosítani a jogrend? Az első dolog, amit le kell szögeznünk, hogy annak a személynek, aki Krisztusban megtalálta az igazságot, és életre szólóan Krisztushoz kötötte magát, az egyház tagjaként már nincs meg az a szabadsága, hogy elhagyja hitét. Nem lehet olyasmihez joga, lelkiismereti szabadság címén, ami ellentétes a hit ajándékával. Tehát nem tarthatja fenn magának a hit elhagyásának jogát. Alapvető kötelessége a hit megtartása, s az egyházzal való közösség megőrzése. Ez úgy is fogalmazható, hogy míg a természet rendjében a lelkiismeretet kell követni és annak engedelmeskedni, addig a kinyilatkoztatott vallás esetében a pápának, a püspöknek való engedelmesség a fontos. Ami a természet rendjében a lelkiismeret, az a kinyilatkoztatás rendjében a Szentírás, az egyház, vagy a Szentszék hangja. A kinyilatkoztatás ugyanakkor nem törli a lelkiismeret hangját, hanem kisegíti, támogatja és igazolja azt. Ez a hitbeli engedelmesség, tehát a hit aktusa, vagyis a kegyelem és a szabad akarat együttműködésével végbemenő cselekedet, ami nem puszta kegyelmi kényszerhatásból, vagy egyszerű értelmi belátásból fakad. Természetesen senkit sem lehet arra kötelezni, hogy lelkiismerete ellenére fogadja el a katolikus hitet. Arra viszont kötelezhető, hogy keresse az Istennel és egyházával kapcsolatos igazságot. Megjegyezzük, hogy a hitetlen hívő, a vallását nem gyakorló ember jelensége patologikus állapot. Aki továbbá legyőzhetetlen tévedésben van, annak természetesen joga van követnie téves lelkiismeretét.4 A hívőnek joga van a kényszertől mentes cselekvésre, joga van a szent szolgálat szabad végzéséhez, joga az egyházi hatalom szabad gyakorlása. A hívő szabad cselekvésének fő terét a Kódex által elismert alanyi jogok képezik. Ezek nagy vonalakban az alábbiak5: 3 Erdő, P., Engedelmesség és szabadság az egyházban az új Codex szerint, in: Teológia 18 (1984) 34. 4 Erről bővebben lásd: Zalba, M., De iure sequendi consáenliam erroneam in cultu religioso, in Periodica 53 (1964) 31-67. 5 Erdő, P., Engedelmesség és szabadság az egyházban az új Codex szerint, in: Teológia 18 (1984) 34-38. 122
