Teológia - Hittudományi Folyóirat 37. (2003)
2003 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: Lelkiismeret - jog - törvény
A jog az egyházban elsősorban nem azért létezik, hogy orvosolja az esetleges konfliktusokat, hanem azért, hogy biztosítsa a rendezett és termékeny együttélést. A hívek érdekei eredendően nem konfliktusokat, hanem komplementaritást jelentenek. A krisztushívő és különösen a pásztor küldetése teljesítéséhez nélkülözhetetlen eszközt kell, hogy lásson az egyház jogrendjében, mivel küldetését csakis az egyházban és az egyház által tudja megvalósítani. Lelkiismeretének szava ez kell, hogy legyen: fogadd el, ismerd meg, üdvösen használd. Ez az alapvető jogrend azonban túl általános, és önmagában nem alkalmas arra, hogy hatékonyan védje és bontakoztassa az egyház javát, ezért mintegy történelmi-társadalmi módon ölt testet, életet adva a tételes jognak. A jogrendszer ilyetén kialakulása egyrészt szükségszerűség, másrészt a megmerevedés veszélyét rejti magában. Ha a történelmi-társadalmi viszonyok minőségi változásokon mennek át, a konkrét norma igazságtalanná válhat, következésképp nem tölti be funkcióját. Felmerül a kérdés: lelkiismeretben kötelez-e. Nincs-e helye a lelkiismereti ellenvetés jogának, hogy ti. ebben az esetben a címzettnek joga van a norma mellőzésére. A tételes jog kialakulásának szükségessége demonstrálásához példaként gondoljuk el, ha mondjuk a pápát az összes püspök választaná, milyen zavar keletkezne, míg jelölteket állítanának, hogy a politikai hatalmak beleszólásáról ne is beszéljünk. Pápára viszont szükség van, s mihamarabb be kell tölteni ezt a katolikus egyházban legfontosabb hivatalt. Ezért olyan grémiumra kell a pápaválasztást bízni, akik ennek a szükségletnek a leginkább megfelelnek. A tételes jog tehát hatékonnyá teszi a cselekvést. A hívő (laikus, klerikus, szerzetes) maga előtt találja tehát az Egyházi Törvénykönyvet, mint a pásztori hatalom aktivitásának egyik kiemelkedően fontos dokumentumát, melynek célja, hogy konkrétabb útbaigazítást adjon arra vonatkozóan, miként munkálhatjuk hatékonyan a lelkek üdvösségét. A krisztushívőnek miként kell ítélnie eme okmányról? Mindenekelőtt tudnia kell, hogy 2000 év érlelte, s hogy a szent hatalommal felruházott tekintély a jog nyelvén írva le sűrítette 1752 kánonba törvényhozói bölcsességét, mindazt a bölcsességet, melyet a hit, a remény és a szeretet, a kormányzati tapasztalat megérlelt lelkében. Ez azt is jelenti, hogy a törvényhozó a hitletétemény, a tiszteletreméltó hagyomány és a konkrét körülmények figyelembevételével kereste és találta meg népe számára az igazságosat, a méltányost és az üdvösét. Régebben szent kánonokként emlegették ezeket a rendelkezéseket, jelezvén azt, hogy fontos részét képezik az egyház megszentelő faladatának, s hogy a hívek (pásztorok, világiak egyaránt) fokozott tisztelettel övezzék, és cselekvésük vezérfonalát lássák benne (lásd sacrae disciplinae leges, sacri canones). 4 4. A KRISZTUSHÍVŐ VISZONYA A SZENT FEGYELEMHEZ Az érett lelküsmeretű hívő alapmagatartása (s mint ilyet szemléli őt a törvényhozó) egyháza konkrét fegyelmi rendjével kapcsolatban mi más lehet, mint a vallásosság erényének kifejeződése, vagyis annak elfogadása, engedelmes megtartása. Számára ez ugyanakkor nem egy mechanikus és külsőséges magatartás, hanem lelkűiét dolga, de feladat is: hogy megtalálja a törvények rengetegében és az egyes törvényekben is a törvényhozó szándékát, mivel a betűben mintegy elrejtetik a szellem, vagyis az igazságosság, a méltányosság és az üdvösség. A törvényben a hívőnek (akár a törvény végrehaj121
