Teológia - Hittudományi Folyóirat 37. (2003)
2003 / 3-4. szám - Kocsis Imre: A lelkiismeret az újszövetségi írásokban
Teológia 2003. 3-4. szám KOCSIS IMRE A lelkiismeret az újszövetségi írásokban Figyelembe véve, hogy a keresztények erkölcsi tanításában nagyon nagy jelentőséggel bír a lelkiismeret, eléggé meglepő, hogy a kifejezés a Szentírásban csak ritkán, s majdnem kizárólag az Újszövetségben fordul elő, hiszen az ószövetségi iratok közül egyedül a görög nyelven íródott Bölcsesség könyvében található meg. A „lelkiismeret" főnévnek a bibliai héberben nincs megfelelője. Ez persze nem annyit jelent, hogy az ószövetségi ember számára a lelkiismeret valósága teljesen ismeretlen lett volna. Ám ezt nem annyira fogalmi úton, mint inkább külső megnyilvánulások leírásával juttatta kifejezésre: a rossz lelkiismeretet a félelem és az elrejtőzés szándéka (Tér 3,8), valamint a bűnre való szégyenkező visszaemlékezés (Tér 42,21) jelzik, az „emelt fő" ellenben a jó lelkiismeret jele (Tér 4,6; Jób 11,15). A lelkiismeret fogalmának hiánya az ószövetségi antropológia sajátos jellegével magyarázható. Az Ószövetség az embert a maga egészében és Istenhez való viszonyában szemléli. A hívő izraelita számára nem az embervolttal együtt járó sajátos jelenségek magyarázata a fontos, hanem az Istennel való kapcsolata, amely egész magatartását meghatározza. A bűn akkor tudatosul igazán, amikor az ember Istennel szembesíti önmagát, s ez a szembesülés egyúttal ösztönzés is az igaz életre. Hogy mi a jó és mi a rossz, azt az ember nem maga dönti el, hanem Isten határozza meg számára (vö. Tér 2,17; 3,5; Mik 6,8). Amit mi lelkiismeret hangjának nevezünk, azt az Ószövetség a „szív"-hez köti, amely a bibliai szemlélet szerint nemcsak az érzelmeknek, hanem a gondolatoknak, erkölcsi ítéleteknek és döntéseknek is központja.1 Dávidnak például „megindult a szíve" (= bántotta a lelkiismeret), amikor levágta Saul köpönyegének a sarkát (lSám 24,6), vagy amikor megszámláltatta Izrael népét (2Sám 24,10; vö. még lSám 25,31; lKir 8,38). Az ítéletkor Isten „a szíveket és a veséket" veti vizsgálat alá (Zsolt 7,10; Jer 11,20; 12,3; 17,10). Ezért az igazi bűnbánatnak és megtérésnek „a töredelmes és megtört szív" a legfőbb jele (Zsolt 51,19). Ez a szemlélet az Újszövetségben is megtalálható, amely gyakorta hivatkozik a szívre, mint az ember gondolkodási és döntési központjára. A szív az, amelyből mind a jó, mind a gonosz gondolatok előjönnek (Mk 7,21-23; Mt 12,35), s így a szív „tisztasága" által válik az ember tisztává (vö. Mt 5,8; lTim 1,5; 2Tim 2,22). Ugyanakkor a szív az, amely Isten akaratának hiányos teljesítése után „vádolja" a bűnöst (ljn 3,19-21). 1 Vö. Wolff, H. W., Az Ószövetség antropológiája, Budapest 2001,62-84 (fordítás németből). Rózsa H., A lelkiismeret kérdése az Ószövetség bibliai hagyományában, Teológia 37/1-2 (2003) 11-18. 101
