Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)

2002 / 3-4. szám - Szuromi Szabolcs Anzelm: A halálra való felkészülés a XII-XIII. század egyházfegyelmi rendelkezéseinek tükrében

A szentgyónás elvégzése halálveszély állapotában minden hívő kötelessége.6 Ez nyilvánvalóan következik az eddig elmondottakból, de önálló rendelkezésként is megtaláljuk, hiszen a IV. Lateráni Zsinat (1215) 2. konstitúciója ezt kifejezetten előírja, amelyet a Joannes Teutonicus7 által hozzákapcsolt Glossa ordinaria is hangsúlyoz.8 A bűnbánat, illetve a halálos bűnöktől való halál előtti megszabadulás a lélek halál utáni sorsa szempontjából fontos, de összefügg az elhunyt eltemetésének lehetőségével is, hiszen azok a személyek, akik valamilyen tettük vagy tartós tevékenységük következtében kiközösítésbe estek, csak megtérési szándékuk kifejezésével részesülhettek az egyházi temetésben.9

A C 13 q. 2 c. 21 a penitenciában elhunytakért való közbenjárásról beszél, amellyel az élők segíthetnek, elégtételt adva, a halott túlvilági sorsán.10 11 Ebben leginkább a közbenjáró imádságok kapnak szerepet, amelyekkel a Krisztus ítélőszéke előtt lévőért könyörögnek, amint erről a C 13 q. 2 c. 20 is szól.11 Bár Bartolomeus Brixiensis12 a C 13 q. 2 c. 21-hez fűzött glosszájában kiemeli, hogy ez a közbenjárás nemcsak imádságok útján történhet.13 Hasonlóan beszél Richardus Anglicus is, ehhez a kánonhoz fűzött glosszájában.14

Az 1274-es II. Lyoni Zsinat kifejti, hogy azok lelke, akik bűnbánatban haltak meg anélkül, hogy elégtételt adtak volna bűneikért, a tisztítótűzben tisztul meg. Ottani sorsukat az élő hívek segíthetik különböző jámbor cselekedeteikkel.15 Érdemes rövid kitérőt tennünk ezekre a közbenjáró cselekményekre. A Decretum Gratiani (vö. C 13 q. 2 c. 22) szerint négyfajta módja van a halottakért való engesztelő közbenjárásnak: adományok a papok számára, a szentek könyörgő közbenjárása, a hozzátartozók adományai

6 LE BRAS, G., Le tstituzioni, 185.

7 Vö. LANDAU, E, „Johannes Teutonicus und Johannes Zemeke. Zu Quellén über das Leben des Bolog- neser Kanonisten und des Halberstádter Dompropstes" in Halberstadt. Studien zu Dóm und Liebfrauen- kirche. Königtum und Kirche als Kulturtrdger im östlichen Harzvorland-Halbertstadt (Symposium des Leipzi- ger Lehrstuhls für Kunstgeschichte. Halbertstadt 7 bis 10. Október 1991.), Berlin 1997. 19-29.

8 GARCÍA Y GARCÍA, A. (ed.), Constitutiones Concilii Quarti lateranensis una cum commentariis glossatorum (Monumenta iuris canonici A/2), Cittá del Vaticano 1981. 46-47.

9 Vö. RUSSO, E, „Pénitence et excommunication" in Recherches de Science religieuse 33 (1946) 257-279. .

10 Pro obeuntibus quippe consuluisse cognosceris, si liceat pro eis oblationes offerri. Sancta sic tenet ecclesia, ut quisque pro mortuis uere Christianis offerat oblationes, atque presbiter eorum faciat memoriam, et quamuis peccatis omnes subiaceamus, congruit, ut sacerdos pro mortuis catholicis memoriam faciat et intercedat; non tamen pro inpiis (quamuis Christiani fuerint) tale quid agere licebit. FRIEDBERG, A. (ed.), Corpus iuris canonici, Lipsiae 1879.1. coi. 728.

11 In presenti seculo scimus siue orationibus siue consiliis inuicem posse nos adiuuari. Cum autem ante tribunal Christi uenerimus, nec lob, nec Daniel, nec Noe rogare posse pro quoquam, sed unumquemque portare onus suum. FRIEDBERG I. coi. 727.

12 Vö. NAZ, R. (ed.), Dictionnaire de droit canonique, Paris 1924-1965. 2. coli. 216-217. VON SCHULTE, E, Die Geschichte der Quellén und Literatur des canonischen Rechts, 2. Stuttgart 1877.83-88. LE BRAS, G. (ed.), L'Age Classique 1140-1378 (Histoire du Droit et des Institutions de l'Eglise en Occident 7) Paris 1965. 310.

13 Ad C 13 q. 2 c. 21 v. Pro obeuntibus: Sed nunquid ecclesia orabit pro illis quos constat decessisse in mortali? (...) Respondus. si euidens est aliquem decessisse in mortali, ut cum quis suspendit se, uel praecipitat, aut alio modo se interficit, pro illo non est orandum, ut 23. q. 5. placuit et q. 8. quicunque clericus secus si est dubium unde si aliquis occisus est in ebrietate: non oratur pro illo, ut, extra de reliquiis, audiuimus et 23 q. 5. placuit. Decretum Gratiani emendatum et notationibus illustratum una cum glossis (Cum Priuiliegio Gregorii XIII. Pont. Max. et aliorum Principum), Venetiis 1584. coi. 1385.

14 GILLMANN, E, „Richardus Anglikus als Glossator der Compilatio I." in Archív für katholishes Kirchenrecht 107 (1927) 575-655. különösen: 585-586.

15 DENZINGER, H.-BANNWART, C., Enchiridion Symbolorum, 856.

224