Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 3-4. szám - Hegyi Márton: Mi a teológia?
gát, annak] minden igénytől, minden vágytól mentesnek kell lennie; nem szabad semmit sem akarnia, semmit sem tudnia, önmagát csupasznak és szegénynek kell éreznie, mindent oda kell hagynia, hogy mindent megnyerjen."8 De miért kényszerül ebben az esetben az autentikus teológia erre az odahagyásra? Miért van szükségszerűen és paradox módon összekötve hűség a hűtlenséggel? Ez az „Isten nélküli" szituáció és a gondolati út hitelességére való ama törekvés, amelyet e szituációban a teológusnak fel kell vállalnia, feltárja a teológus igazi mibenlétét. Eszerint a teológus nem elsősorban az a valaki, aki valamely előzetesen meglévő rendszer anonim része. A teológus identitását nem az a rendszer adja, amelynek ő mintegy elemeként „szószólója" kellene, hogy legyen. A mondottak alatt természetesen nem olyasmit kell érteni, hogy a teológusnak „egyéni gondolatokat" kellene hangoztatnia, olyan gondolatokat, amelyek ellentétben állnak a hit valóságával. Az előbb mondottaknak semmi közük nincs valamiféle „szubjektivizmushoz". Ennek pontosan az ellenkezője áll. A teológusnak folytonosan a hit valóságára kell koncentrálnia. Arra a valóságra, amely valóságból egyedül származnak a teológus számára „hasznosítható" tapasztalatok. Ehhez a beállítódáshoz viszonyítva mindenfajta olyan művelése a teológiának, amely önmagát „térdelő teológiának" mondja ugyan, de igazában nemhogy nem térdel, de még álldogálva sem a Misztériummal szemközt foglal helyet, nem más, mint fecsegő teológia, a teológia lényegének legdurvább elárulása. A teológus identitását, feladatát és küldetését elsősorban valamiféle gondolati-egzisztenciális készenlét jelenti. Ebből kifolyólag a teológia, amennyiben „tapasztalati teológia" akar lenni - amely követelmény már-már közhelyszerűen beszivárgott a teológiai köztudatba, ám az ókeresztény egyházatyáknál s a keleti teológiában mindig is nyilvánvaló volt -, a tapasztaló teológusra, a teológus tapasztalatára van ráutalva.9 Amikor az eddigiek folyamán a teológia lehetőségeinek és aktuális állapotának szempontjából beszéltünk ateista léthelyzetről, erről a kihívásról beszéltünk. Valóban kihívásról van szó. E kihívás abban áll, hogy a tapasztaló teológus éppen nem tapasztal semmit arról, amiről tapasztalata alapján kellene beszélnie, és amiről tapasztalattal kellene rendelkeznie; illetőleg tapasztal, de legalábbis - látszólag - nem olyan típusú tapasztalatok ezek, amelyekről való beszéd az akadémikus teológia nyelvjátékában megfogalmazható. Valószínűleg efféle tapasztalat mondatja Wittgensteinnel oly gyakran idézett klasszikus mondását: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell".10 Miről beszél Wittgenstein? Milyen hallgatásról van itt szó? „Fizikai" hallgatásról, vagy valami másról? E hallgatásnak, úgy tűnik, mindenekelőtt hangtalan hallgatásnak kell lennie. Először is azért, hogy egyáltalán birtokába vehesse azt, birodalmába léphessen annak, ami őt elhallgatásra késztette. Mintha maga a tapasztalat volna az, ami nem tűr meg semmiféle fe8 HEIDEGGER, Schelling értekezése az emberi szabadság lényegéről (1809), T-Twins, Bp. 1993. Vő. „Aki folyvást azon fáradozik, hogy életét megmentse, elveszíti, aki ellenben elveszíti, az megmenti" (Lk 17,33). 9 Vö. „Mivel pedig a hitnek ugyanaz a szelleme él bennünk, mint amiről írva van: 'Hittem, azért szólaltam meg', mi is hiszünk, azért beszélünk..." (2Kor 4,13). 10 Tractatus logico-philosophicus 6.54. 173
