Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 3-4. szám - Hegyi Márton: Mi a teológia?
Akkor kezdi meg működését a várakozás, amikor a várakozásba benyomul a távoliét távol-létként való megtapasztalása, amikor hirtelen beindul a távoliét realitásának térnyerése. A szóban forgó feltárulkozás a belső feltérképeződése. Az, hogy ki-ki mit kezd a kirajzolódó térképpel (egyáltalán hagyja-e elkészülni saját térképét), s legfőképp elindul-e e térkép megszabta ösvényeken, kinek-kinek saját létében dől el. A jövendő térkép első szintvonalai akkor kerülnek papírra, amikor a feltárulkozás eseménye megtöri az emberiét nyomát, s a mélység egy pillanatra mint szakadék nyitja ki magát... (Heidegger: A véletlen)7. Ennek a radikális történésnek a megtörténése előbb vagy utóbb valószínűleg hozzátartozik a hívő ember élettörténetéhez. A következőkben inkább annak igyekszünk utánajárni, hogy az ilyen Isten „nélküli" léthelyzetben mi lehet a teológia művelésének teendője. Arra szeretnénk rákérdezni, hogy mihez kezdhet a teológus, amikor ilyen helyzetben találja magát. Az ateista léthelyzet adta kihívás idején a teológia teendője minden bizonnyal megegyezik a teológus teendőjével, annak a személynek a teendőjével, akinek sorsa az Istenről való beszéd. Sors ez, mert a teológus - amennyiben valóban teológus - erre a beszédre van küldve, s nem képes ettől megszabadulni még akkor sem, amikor éppen távol levőnek érzékeli azt, Akiről egyébként beszélnie kellene. Sors, mivel az igazi teológus szinte eltörölhetetlen jegyként viseli magában e megjelöltséget, még akkor is, amikor ez mint kijelöltség teherként jelentkezik. Az ember akkor is beszél, amikor hallgat, s hallgatásában is arról beszél, amiről éppen hallgat. A teológusnak ebben az ateista léthelyzetben sincs más választása (mert nem is volna képes másra) az Istenről való beszéden kívül. Azonban mi módon áll a teológus lehetőségében az, hogy olyasmiről beszéljen, ami éppen nem áll „rendelkezésére" - legalábbis nem úgy, mint ahogyan a bevett beszédmódok mögött meghúzódó tapasztalati háttér „rendelkezésre áll"? A kihívás kihívás jellegét az adja, hogy a teológusnak - amennyiben hű akar maradni önmagához - egy merész ugrást kell ugornia. Az ugrás vakmerősége abban áll, hogy a teológusnak mindent, valamiképp még Istent is el kell hagynia, ha valóban szabad kezdőponthoz, azaz a kezdethez akar eljutni. Abban az értelemben és abból az okból van szüksége erre a szabad kezdőpontra, hogy tapasztalata és az út, amely felé e tapasztalat mutat, a „teológia" oldaláról nézve „példátlan"; a legnagyobb „botrány". Ennek az elhagyásnak a küszöbén „érvényes igazán: aki meg akarja tartani, az el fogja veszíteni, s aki föladja, meg fogja nyerni. Csak az jutott el önmaga alapjára, s ismerte meg az élet egész mélységét, aki egyszer mindent elhagyott s mindentől elhagyatott, aki előtt elsüllyedt minden, s önmagát a végtelennel egyedül találta szemben... [Aki erre adja ma7 HEIDEGGER, Költemények. A gondolkodás tapasztalatából - Dichtungen. Aus dér Erfahrung des Denkens, 51. 172
