Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 3-4. szám - Erdő Péter: Schlauch Lőrinc bíboros jogtörténeti és egyházjogi munkássága
kül meghallgatni, és a házasságot az esketési anyakönyvbe bevezetni. Ez volt a passzív asszisztencia klasszikus formája. Ezt terjesztette ki XVI. Gergely pápa 1841-ben Ausztriára és Magyarországra is10. Nehezebb volt viszont a helyzet a gyermekek vallásával kapcsolatban. Ha a nem katolikus szülő reverzálist adott, a két szülő közös akarattal kérte a gyermek katolikus keresztelését. Ez ilyenkor az Egyház saját joga szerint a plébános kötelezettsége volt. A magyar parlament azonban 1879-ben elfogadta a büntető törvénykönyvet, melynek 53. §-a büntetést helyez kilátásba az olyan papokra, akik olyan 18 éven alulit keresztelnek meg, akinek a vegyes házasságokról szóló állami törvény szerint más felekezetűnek kellene lennie. Hogy ez az állami törvényi rendelkezés mennyire ellenkezett a vallásszabadsággal és a szülők, sőt a kiskorúak személyes választási szabadságával, az nyilvánvaló. Ugyanakkor a polgári anyakönyvezés és a polgári házasságkötés bevezetése előtt a Katolikus Egyház saját hitelvei szerinti vallási tevékenysége még állami közfunkciónak is minősült. A parlamenti többség által kifejezett világi közakarat pedig ekkor már nem tartotta tiszteletben a katolikus hit követelményeit. A szekularizálódó állam és a Katolikus Egyház intézményes elválasztása tehát immár az Egyház hiteles működése érdekében is egyre szükségesebbnek bizonyult. Ezt azonban a kor szereplőinek többsége vagy nem ismerte fel, vagy nem merte képviselni. Ebben az összefüggésben érte Schlauchot a vád, hogy a pápa világi uralmát akarja visszaállítani. Ez a vád - kivált magyarországi egyházi ügyekkel kapcsolatban - igaztalan volt. O csupán azt ismerte fel és képviselte, hogy itt az állam a papokat büntetőjogi eszközökkel az egyházi előírások és hitelvek megsértésére kényszeríti. Ez pedig igaz volt. Maga XIII. Leó pápa 1886. augusztus 22-én kiadott enciklikájában elítélte az 1868. évi Lili. törvénycikket és felszólította a magyar papságot, törekedjék e törvény megváltoztatására. Emiatt egyes magyar politikusok az ország szuverenitásának megsértését emlegették. Jellemző azonban a korra, amelyben élt, hogy az állam és Egyház jogi elválasztását e téren - jórészt történeti okokból - Schlauch mégsem sürgette. Akik abban az időben ilyet javasoltak, többnyire szenvedélyes egyházellenességtől vezetve tették ezt. Az állam 1890-ben az addig 300 forintban megállapított pénzbírságot, ami az úgynevezett elkeresztelő papot fenyegette, részben az akkor még osztálytanácsosi funkciót betöltő Hornig Károly javaslatára 10-15 forintra mérsékelte. Ez a korra jellemző félmegoldás azonban nem bizonyult tartósnak. A liberális politikusok a papságot és a pápát vádolták azzal, hogy „haj tó vadásza tót folytatnak Magyarország törvényei ellen, ki akarják forgatni a sarkaiból a vallási békét"11. Valójában azonban az államegyházi státusz és az állammal való intézményes összefonódás vált egyre veszedelmesebbé az Egyház számára egy immár szekularizálódó világban. A kompromisszumot keresők sorában Schlauch kiemelkedett az egyházi álláspont világos és határozott, de realista képviseletével. Úgy tűnik, éppen ez tette őt a bíborosi tisztségre alkalmassá. 10 Ez volt a híres Lambruschini-instrukció, mely 1841. május 22-én került kiadásra. Vö. SZEREDY, Egyházjog II, 1397. 11 HALÁSZ, Egy letűnt nemzedék, Szilágyi Dezső III. 164
