Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 3-4. szám - Bolberitz Pál: Szabadság és felelősség
és figyelmeztet, hogy az elkövetni szándékozott tett megfelel-e az erkölcsi normának vagy sem. A kísérő lelkiismeret a cselekedet végrehajtása közben jelzi, hogy jót vagy rosszat teszünk-e. A követő lelkiismeret szava ítélet formájában közli, hogy az elkövetett tett erény volt-e vagy bűn. Természetesen ily világosan csak jól nevelt lelkiismeret esetében és az erkölcsi törvény világos ismerete esetén működik a személyünkre vonatkozó erkölcsi ítélet. Sok esetben találkozunk a kételkedés esetével, ami a mérlegelést is megnehezíti. Ezért fontos az erkölcsi törvény helyes ismerete és az önnevelés. Hiszen a mérlegelést is befolyásolhatja a részrehajlás, amikor önmagunkkal szemben túlságosan szigorúak vagy elnézők vagyunk (vö. Senki sem lehet bíró a maga ügyében). A kétes lelkiismeret eloszlatásában sokat segíthet a bölcs és hozzáértő (erkölcsi kérdésekben tájékozott és illetékességgel bíró) ember tanácsa, ami támasz lehet a józan ítélőképesség kialakításában, ám azt nem helyettesítheti. Lelkiismereti döntéseinkben egyedül magunk vagyunk felelősök. Egy azonban bizonyos, hogy téves és kétes lelkiismerettel nem szabad cselekedni. Találó és helyes az a mondás, hogy a lelkiismeret szava bennünk Isten szava és ezért mindig hallgatni kell rá. A vallásos ember erkölcsi biztonságát és identitását épp ez biztosítja a sokszor változó és múlandó erkölcsi normákhoz igazodó és ezek által motivált etikai nézetekkel szemben. A ROSSZ EREDETE ÉS A BŰN Amint már erről szó esett, a rossz a jó hiánya, míg a jó valamiféle lét-többlet, érték, minőség, ami célja lehet az emberi törekvésnek. Etikai összefüggésben a rossz nem más, mint a bűn, a bűn pedig az erkölcsi törvény megszegése. Am napjainkban a rossz (bűn) és a jó (erény) fogalma és eredetének kérdése korántsem olyan egyértelmű, mint azelőtt volt. A gondolkodás történetében mind filozófiai, mind teológiai értelemben fellelhetünk egy közös vonást, nevezetesen azt, hogy a rossz eredetét valami külső vagy belső okra kívánják visszavezetni. Az is figyelemre méltó mozzanat, hogy a rossz okát és magyarázatát keresik. Az is közös vonás, hogy borúlátó és derűlátó szemléleti módok lelhetők föl. Platón siralomvölgynek tekinti a földi létet, hiszen itt csak az ideák árnyékával találkozunk, tehát rossz ez a világ. Arisztotelész realistább szemlélete szerint rossza az, ha oktalanul és nem célirányosan cselekszünk. Az újplatonisták magát az anyagi-testi létet tekintik rossznak, amitől meg kell szabadulni. Az epikureizmus követői - főleg a hedonisták - úgy gondolják, hogy az érzéki javak hiánya a rossz. A sztoikusok elfogadják a vak sors hatalmát és azt vallják, hogy rezignál- tan bele kell nyugodnunk jó vagy bal sorsunkba. A kereszténység azt tanítja, hogy Isten jó világot teremtett. Az ember is jó. A rossz oka nem Istenben keresendő - hiszen Ő jó Isten - hanem abban az isteni ajándékban, amiben tán az ember legjobban hasonlít teremtőjéhez, a szabad akaratban. A szabad akarat kétélű fegyver az ember kezében. Lehet jóra használni (és akkor jobb lesz az ember) és lehet rosszra használni (s akkor rosszabb lesz). Amikor a biblia a bűnbe esésről szól, akkor próbálja „mentegetni" a szabad akaratú embert, aki visszaélt szabadságával és hangsúlyozza a gonosz lélek szerepét, aki démoni ravaszsággal bizalmatlanságot szít az emberben Isten jósága és ember- szeretete iránt. S ezzel rátapint a keresztény tanítás a bűn lényegére (ami áteredő bűn, mert újra meg újra felbukkan az egyéni bűnben, s elidegeníti az embert Istentől és az emberektől, sőt mi több a világot, mint természeti környezetet és történelmet is önző 139
