Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 3-4. szám - Bolberitz Pál: Szabadság és felelősség
módon visszájára fordítja. A bűnbe esésről szóló bibliai leírás - keletkezési korának kulturális nyelvezetén - találó képekkel ábrázolja az ember tragikus helyzetét, de a megváltás reményét is felvillantja, ami Jézus Krisztusban történelmi esemény lett és ami „kinnlevőségét" a világ és történelem végéig „hozza be", hogy majd Isten országa végső túlvilági kifejletében bűn nélkül „Isten legyen minden, mindenben". A kereszténység rosszról és bűnről alkotott felfogása realista, mert feltárja ugyan az ember drámai helyzetét a rosszal és bűnnel kapcsolatban, de reményt is ad az erkölcsi cselekvés jóért való küzdelmeiben. Nem kétséges, hogy mind a zsidó, mind a keresztény felfogás a bűn és a rossz eredetéről és természetéről sok hasonló vonást hordoz, jóllehet vannak különbségek is. Hasonlóképpen a protestantizmusban is akadnak hangsúlyeltolódások az értelmezések területén, hiszen több teológusuk úgy gondolta, hogy az áteredő bűn egészen megrontotta az emberi természetet, míg a megváltás és megigazulás teljesen új helyzetet hozott létre (ami elméletileg igaz, de gyakorlatilag a jó és rossz, a bűn és erény „együtt növekszik", mint a „konkoly és a búza", s majd csak az utolsó ítélet „aratásakor" választják el egymástól a kettőt). A zsidó vallás is másképp vélekedik a megváltásról és megigazulás- ról, mint a keresztények, aprólékosan ügyel a törvény megtartására, s így rossznak és bűnnek pusztán a törvény megszegését tekinti. Az iszlámra is nagy hatással volt ez a felfogás, amit ők a végzet (fátum) szerepének előtérbe helyezésével gazdagítottak. A nagy keleti vallások tanítása rendkívül szerteágazó, mégis a rossz és a bűn kérdésének értelmezésében inkább a pesszimisztikus, sztoikus beállítottság az, ami jellemzőnek tűnik, tán épp azért, mert vallási megfontolás alapján nem sok jelét mutatják annak, hogy a rossz külső okai ellen küzdjenek, hanem - és ebben sokat tanulhat tőlük a nyugat - épp a bűn belső okainak felszámolását szorgalmazzák. A 18. századi felvilágosodás új fejezetet nyit a világ és ember értelmezésében, amikor az emberi tudomány által „kiismert" és „felhasznált" természetet abszolutizálja, de ezzel valójában Istent detronizálja és helyébe a racionális embert (emberiséget) ülteti. Az újkori polgárság eme „új vallása" szerint a rossz külső és belső okai felszámolhatók a fejlett természettudomány és technika segítségével. S ha a társadalmi bajok orvoslására is kitalálnak egy „természettudományos világnézetet" akkor felszámolhatók a bűn és rossz okai a társadalomban a gazdasági életben és a politikában egyaránt, továbbá létrehozható egy olyan eszményi boldog világ itt a földön (vö. kommunizmus), ami feleslegessé teszi egy illuzórikus túlvilág létezésének feltételezését és megszünteti a vallást (a kereszténységet), mint az ilyen tudománytalan fantazmagóriák hirdetőjét. Marx és követői ezzel az evilági vallás-pótlékkal (az ún. munkásosztály „vallásával", vagyis az ateizmussal (próbálták megoldani a rossz problémáját. Úgy vélték, hogy az „eredeti bűn" a kizsákmányolás és annak felszámolása a jó, az erény. Valójában e felfogás mögött Rousseau azon (félig igaz és ezért veszélyes) kijelentése húzódik meg (aki szintén a magántulajdon megjelenésével azonosítja a rosszat), mondván, „aki először kerített körül magának egy területet itt a földön az volt az első imposztor". Ám a rossznak nem csupán külső, hanem belső eredetére vonatkozóan is akadtak korunk életfelfogását befolyásoló gondolkodók. így S. Freud pszichoanalitikus, aki az ember tudattalan szférájában a „tudatalatti"-ban vélte felfedezni az ember bűntudatának mozgató rugóit és ezt visszavezette az ember szexuális ösztönének kielégítetlenségére (vö. libidó-elmélet). Ebből következően a rossz legyőzése és a jó győzelme az ösztönök tudatosítása, „felszabadítása" és azok szabad kielégítése. Hasonlóképpen a neves francia filozófus J. E Sartre is a rossz belső okát abban látja, 140
