Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)

2002 / 3-4. szám - Bolberitz Pál: Szabadság és felelősség

getlenül). A pozitivista erkölcsi szemlélet nem tulajdonít jelentőséget az objektív természeti adottságnak (hiszen nézete szerint ez bármikor bármivé formálható...) egyedül csak az emberi ész segítségével kitalált és egy sajátos belső (vagy közmegegyezés szerinti) logika által igazolt törvényt fogad el helyesnek, amihez igazodnia kell az emberi cselekedeteknek, mind az erkölcs, mind a jog vonatkozásában. Ám az emberi természet maradandó alapadottságait lehet ésszel tagadni, de azok mégis egyszerűen „vannak". S ha megszüntetik őket, akkor bolygónkon és a világmindenségben az emberi élet válik lehetetlenné (lehet, hogy egy másik, emberek által „teremtett" lét még így is lehetséges, ám annak vajmi kevés köze lesz az emberiség eddigi kultúrhagyományaihoz, továbbá az emberi természettől elszakadt ember nem biztos, hogy boldogabb lesz a mostaninál, pedig minden tudományos technikai manipuláció a boldogabb élet ígéretével kecsegtet). A természetes erkölcsi törvény alapelvei axiomatikusán (további igazolást nem igényelve) spontán nyilvánvalósággal tudatosulnak az emberben, akárcsak a gondolkodás logikai axiómái: tett a jót, kerüld a rosszat, add meg mindenkinek, ami jogosan jár neki, az életet magamban és másban értékelni kell). Ám amikor a természetes erkölcsi törvény életszabályait a konkrét helyzetben kell alkalmazni már korántsem ilyen egyértelmű nyilvánvalósággal cselekszik az ember. Ezért a konkrét erkölcsi törvények, etikai rendszerek néha egészen különböző módon határozzák meg, hogy mi az erkölcsi eszmény és a cselekvés szabálya. Messzebbre menve még az is előfordulhat, hogy egyes irányzatok (feltételezve az egyén spontán úgymond veleszületett erkölcsi tökéletességét) a szabadságra hivatkozva erkölcsileg mindent megengedhetőnek tartanak, s legfeljebb egy szabályt fogadnak el: „az én szabadságom határa a másik szabadsága" (csak éppen arra nem gondolnak, hogy ez a „határ" ide-oda tologatható attól függően, hogy kinek milyen és mekkora ereje van, s így az esélyegyenlőség a gyakorlatban azt jelend, hogy egyeseknek valóságos, míg másoknak - a gyengébbeknek - csak elméleti szabadsága van). Hiába hivatkoznak a jogrend mindent (az erkölcsöt is) szabályozó eszményére (mindenki mellé nem lehet rendőrt állítani...)

A természetes erkölcsi törvény konkrét megfogalmazását a Bibliában szépen fogalmazza meg a zsidó és keresztény vallási kultúrhagyomány az ún. tízparancsolatban és isteni törvénynek, illetve örök erkölcsi törvénynek nevezi. Nyilvánvaló, hogy a bibliai megfogalmazás magán hordozza a kor sajátos kulturális, de mindenki számára érthető módon tán így fogalmazható meg: add meg Istennek, ami az Istené és embernek, ami az emberé. Végső soron az igazságosság elvére épül a tízparancsolat, ami belülről kell, hogy kötelezze az embert, mert ez a feltétele annak, hogy „kifelé" is megtartsa azt. Az emberi természet alapigénye, hogy valamiféle magasabb rendű szellemi érték, eszmény szolgálatába helyezze magát (és ez nem lehet pusztán kivetített ,,én"-je). Még ha nem is Istennek nevezi ezt a transzcendens értéket, hanem valami másnak (bálvány, anyag, idea, szellem, tudomány, művészet, család, pénz, boldogság stb.) mégis előbb vagy utóbb szolgálnia kell a magasabb rendűt, mert e nélkül nem élhet emberi méltóságának megfelelő életet. Hinnie kell hát benne („Uradat Istenedet imádd és csak neki szolgálj". Nem szabad ezt az értéket lejáratnia („Isten nevét hiába ne vedd"). Ezt az értéket ünnepelni kell, mert az ünnep az embert rituálisan a maga mindennapisága fölé emeli („Az Úr napját megszenteld"). A család és szülők megtagadása semmibe vétele alapvetően kiforgatja az embert a maga lényegéből („Atyádat és anyádat tiszteld". Aki önmagában és másban az életet nem értékeli és védi, az nem érdemli az életet („Ne ölj"). Aki az életadást és annak képességeit nem tiszteli önmagában és másokban az előbb-utóbb az éle137