Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 3-4. szám - Bolberitz Pál: Szabadság és felelősség
tét sem fogja tisztelni („Ne paráználkodjál"). A világ mindnyájunk tulajdona. Aki nem tiszteli a másik tulajdonát annak nincs joga a tulajdonhoz („Ne lopj"). Ha az igazmondás kihal az emberek között, akkor olyan bizalmi válság áll be az emberi közösségben, ami veszélyezteti az emberi szolidaritást és a közjót („Hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen"). A másik ember tulajdonának elvételét az irigység előzi meg. Tehát el kell kerülni a jogtalan tulajdon-kívánást, ami minden békétlenség forrása („Ne kívánd a másik ember feleségét", továbbá „házát, mezejét se másféle jószágát"). A keresztény erkölcstan hangsúlyozza, hogy az emberi természet belső egyensúlya felbomlott az áteredő bűn következtében. Még az értelem és az akarat sem képes alapvető transzcendens szellemi természetének megfelelően működni, ami különösen az etikai cselekvés területén mutatkozik meg. Szüksége van tehát az isteni kinyilatkoztatásra, ami eltévelyedésében helyes irányba tereli. Isteni megváltásra pedig azért van szüksége, hogy jobbik én-je győzedelmeskedni tudjon alacsonyabb rendű képességeinek visz- szahúzódó ereje fölött. Az ember végső célja ugyanis a halálon túli örök üdvösség, de ennek ajándékát csak úgy képes befogadni, ha az isteni kegyelemmel együttműködve istenképiségének megfelelően, erkölcsileg tökéletesíti magát az isteni elvárással megegyező módon. A kinyilatkoztatott erkölcsi törvény - ami a Bibliában olvasható és amit az egyház hirdet - tehát isteni törvény és mivel Isten örök, ez a törvény örök törvény, vagyis időben megvalósítandó örök érvénye van. Aki nem fogadja el ezt az örök erkölcsi törvényt, az egyrészt könnyen eltévelyedhet a változó kihívások és elvárások, továbbá szubjektív igények szövevényes útvesztőjében, s így valami változó értéket (nemzeti, faji, kulturális, általános emberi vagy merőben egyéni szabadság-igénynek megfelelő mércét állít be úgy (a gyakorlatban), mintha az örök és maradandó etikai lenne, másrészt elszakad a természettől és olyan etikai normák kötelező érvényét hirdeti (pl. a „másság" tiszteletének eltúlzott feltétlen hangoztatásával), ami kiforgatja az embert maradandó emberi lé- nyegiségéből, továbbá felborítja a természet egyensúlyát. Ez pedig azért veszélyes, mert a természet „vak" (személytelen), nem ismeri a tolerancia (türelem, megértés) fogalmát és előbb vagy utóbb - az egyensúly érdekében - „visszaüt". Ennek pedig egyedül az ember boldogsága vallja kárát. Az emberi értelem habituális készségét, amivel spontán felismeri a természetben tár- gyilag megalapozott természetes erkölcsi törvény elveit lelkiismeretnek (gör. szünthere- zisz) nevezzük. Ám a „gyakorlati ész" fölismerése (Kant kifejezése) nem elég. Alkalmazni is kell tudni e felismeréseket a konkrét esetekben. Az erkölcsi törvény gyakorlati alkalmazásának képessége, a „lelkiismeret gyakorlatban") (gör. szüneideszisz) nem más, mint az örök törvény alkalmazása az egyén erkölcsi életére vonatkozóan. Latinul a lelkiismeretet „conscientia"-nak is nevezik, ami szófejtő elemzés szerint valaminek az ismeretét jelenti valamire vonatkozóan. A megismerés összefüggésében ez a szó tudatot jelent, de az erkölcsi rendben olyan ismeretet fejezi ki, ami az egyetemes érvényű erkölcsi normát alkalmazza egyéni szándékaink, tetteink felülvizsgálatára. A lelkiismeret gyakori működtetése helyes önismerethez vezet (erre utal a magyar szó is: a „lélek ismerete", önismeret). A lelküsmeret természetét működési hatásaiból ismerjük meg. Maga a hatás, önmagában nem anyagi-biológiai, hanem szellemi természetű, így annak hordozója (a lelkiismeret) is szellemi valóság. A lelkiismeret értelmi ítélete megelőző, kísérő és követő ítéletben fogalmazódik meg. A megelőző lelkiismeret eszünkbe juttatja az erkölcsi törvényt 138
