Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)

2002 / 3-4. szám - Bolberitz Pál: Szabadság és felelősség

több, azért is érezzük magunkat magasabb rendű lénynek a növénynél és állatnál, mert ez utóbbiak anyagiságuk-testiségük anyagilag előre meghatározott törvényei szerint működnek, amin az állat önszántából nem tud változtatni. Ezzel szemben az ember - ha pl. indulatai elragadják - s olyat tesz, amit maga sem akart volna, felelősnek érzi magát, lelkiismeret-furdalás gyötri, mivel tudatosul benne, hogy „ezt másképp is tehettem volna".

Az ember nem csupán gondolkodik, hanem szabad akarata is van. Az akarat szellemi képesség bennünk, akárcsak az értelem. Mindkettő szellemi törekvő képesség. Amint az értelem az igazságra, az akarat a jóra törekszik. Az értelem és akarat összefügg, hiszen a józan ember megfontoltan cselekszik és nem vaktában teszi a dolgát. Előbb gondolkodik és utána cselekszik. Mégis azt tapasztaljuk, hogy az akarat jobban összefügg érzelmi és ösztönös lényünkkel mint az értelem. Az értelem az igazat kívánja tudni (az értelem és a dolog megegyezésére kíváncsi) míg az akarat a „jót" szeretné elérni. Az igazság és a jóság érték (valamiféle szellemi minőség a mennyiséggel szemben). Az érték pedig minél magasabb rendű, annál inkább megfelel szellemi természetünknek. Ez abban is megnyilvánul, hogyha akár pusztán érzékei javakat is akarunk - normális körülmények között, mindig rákérdezünk az érték „hiteles", „igaz" mivoltára, ami kétségtelenül „összefüggés", „egység", tehát valami szellemi mozzanat az anyagi hordozóval szemben. Az érték azért minden testi-szellemi törekvés tárgya (akár igaz, akár jó, akár szép) mert lét-többletet hordoz, amire szükségünk van lét-hiányunk kiegészítésére (kétségtelenül általános emberi tapasztalat végességünk és hiány-létünk megtapasztalása, ami tér-időbeliségünkből fakad és „haladás"-nak nevezzük azt pozitív folyamatot, amikor egyénileg vagy az „emberiség" részeként le akarjuk győzni ezt az individuális vagy kollektív tökéletlenséget).

Az ember elkerülhetetlenül a „jó"-ra mint értékre törekszik és ezt úgy fejezi ki, hogy akkor van értelme az életnek, ha értékes életet él (úgymond nagyszerű életet élő remek ember szeretne lenni). Ezt a nagyszerű életet boldogságnak szokták nevezni, a „remek ember" pedig az aki képes elérni a boldogságot. Ám további kérdés marad, hogy mit értünk boldogságon? Az ókori görög filozófia már felismerte a boldogságra törekvés egyetemes vágyát (eudaimonizmus). Voltak, akik az érzéki javak birtoklásában (hedoniz- mus) az érzelmek és indulatok viharától tartózkodó életben (sztoicizmus) vagy az eszmék szerinti életben (platonizmus) látták a boldogság kiteljesedését. Immanuel Kant szerint a boldogság a gyakori ész erkölcsi parancsai szerinti élet, míg mások a hasznosság, a racionalitás elvárásainak megfelelő életet nevezték boldognak. Ismét mások az egyén boldogság vágyának megvalósulását a közösség javának alávetve képzelték el (marxizmus, nácizmus) avagy más totalitárius igény boldogság-eszményének megfelelő életmódban vélték felfedezni az egyén boldogságát (vö. a fogyasztói társadalom boldogság-kínálata). Mindig volt olyan felfogás, ami a boldogságot mások boldogításában látta (főleg keresztény és egyéb vallások etikai nézeteiben). Persze egyéb motiváció is indíthat embereket arra, hogy altruista (másokért élő) életmódot ajánljon a boldogság biztos receptjeként (vö. humanizmus). Ám ezek a felfogások csak bizonyos rész-értéket ragadnak ki a boldogság lényegéből. Közös azonban bennük, hogy a boldogságot valamiféle összhangként értelmezik. Ez az összhang pedig nem más mint a hiányzó érték és a többlet (vagy annak tételezett) érték közötti kiegyenlítődés állapota. Helyesen fogalmaz a kései ókor neves latin bölcselője, Boltins, amikor azt mondja, hogy „a boldogság a határtalan élet egész-szerinti és együtt való birtoklása". A szerző helyesen sejti, hogy a bol128