Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 3-4. szám - Bolberitz Pál: Szabadság és felelősség
dogság (ami méltó az emberhez és vágyaihoz csak a tökéletes érték, jó - vagyis a teljes értelemben vett élet - zavartalan és el nem múló birtoklásában van. De vajon ki érheti el ezt a boldogságot? Boldogság-vágyunk és a földhöz ragadt valóság legtöbbször feszültségben van, és épp ebből fakad a boldogtalanságunk. Furcsa módon ugyanakkor „gyanús" az, aki mindig boldog, hiszen akkor már lemondott arról, hogy „még boldogabb" legyen. Helyesen látja szent Ágoston az első igazi keresztény bölcselő már az V században - jóllehet a megismerésre vonatkoztatva -, hogy a boldogság nem az igazság birtoklásában, hanem az igazság megismerésére való törekvésben van (vö. A. Augustinus, Contra academicos). Mivel időbeli lények vagyunk, a folytonos törekvés jellemzi életünket (aki már semmire sem akar törekedni, még az életre sem, az kimondta maga fölött a halálos ítéletet). Ám a törekvés bennünk nem pusztán öntudatlan, ösztönös, hanem tudatos törekvés. Azért tudatos, mert tudjuk (vagy legalábbis szeretnénk tudni), hogy mi a törekvésünk célja. S épp azért mert tudni akarjuk, nem valamiféle ködös körvonalazatlan, hamis, téves, hanem igaz célt kívánunk elérni, aminek birtoklása boldoggá tehet. Ha csak vágyakozunk a boldogságra, akkor a cél vagy elérhetetlen vagy nem annyira igaz, hogy az értelem mozgósítsa az akaratot a cselekvésre. Ha pusztán kívánunk valamit, akkor pedig túl közeli, érzékelhető, részleges, aminek megszerzése itt és most összhangot teremt, de az ilyen boldogság gyorsan szerte is foszlik, ha már elértük kívánságunk tárgyát. A boldogságot jelentő cél elérése akárhányszor nem történik akadálymentesen. Vágyaink messzebb érnek mint cselekvési lehetőségeink. Továbbá kérdés, hogy helyesen látjuk-e a célt? Tényleg nekünk való érték-e az, amit el akarunk érni és kívánunk birtokolni? Többféle jó létezik: van gyönyörködtető jó (ami itt és most kielégít), van hasznos jó (ami valamilyen szinten a javunkra válik) és van tiszteletre méltó jó (ami szellemi érték) és ez a legméltóbb emberi természetünkhöz. A törekvés céljának ugyanis meg kell felelnie a törekvő képesség természetével. S ha az akarat szellemi képesség bennünk, akkor a hozzá illő „tárgy", cél, érték is szellemi kell, hogy legyen. A tudatos és felelős törekvést cselekvésnek nevezzük. Mivel cselekedeteink hordozója egyetlen és megismételhetetlen személyi mivoltunk, ezért tetteinkért valamilyen szinten felelősnek is tudjuk magunkat. Ám felelni csak akkor tudunk tetteinkért, ha azt nem külső vagy belső kényszer, avagy a körülmények bénító hatására tettük, hanem szabadon. S itt jelenik meg a szabadság, amivel az embernél alacsonyabb rendű lények nem rendelkeznek, hiszen azok csak egyedek vagy fajok, de nem személyek és a szabadság egészen sajátosan a személyhez kötődik. Általános megnyilvánulásait ugyan fel tudjuk vázolni, de konkrét működése annyira az időhöz és az egyéni adottságok és körülmények, személyi kölcsönhatások áthatolhatatlan szövevényébe bonyolódik, hogy minden ember szabadságának „külön története" van. Itt kell megjegyeznünk, hogy mindazok a filozófiai rendszerek, amelyek a természettudományos racionalitást (a kiszámíthatóságot és általánosítást) próbálják a tudományos ismérveként még a társadalom és embertudományokra is alkalmazni, „tehetetlenül" állnak a személyes szabadság jelensége láttán és annak „kiszámíthatatlansága előtt, mintegy „lebénulnak", vagy úgy, hogy tagadják a szabadság létezését (és pusztán anyagi-testi determinációként értelmezik) vagy egyszerűen a megmásíthatatlan szükségszerűség „belátásának" nevezik azt (mint Hegel és az ő nyomán Marx). Ugyanakkor a polgári demokrácia ideológiája (a liberalizmus) unos-untalan az egyéni (és nem mindig személyes (szabadság jelentőségét hangsúlyozza, ám - talán épp azért mert az előbbi tudományeszmény talaján mozog 129
