Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 1-2. szám - KÖNYVSZEMLE - Kránitz Mihály: Vanyó László: Az egyházatyák Bibliája és az ókeresztény exegézis módszere, története
VANYÓ LÁSZLÓ Az egyházatyák Bibliája és az ókeresztény exegézis módszere, története, JEL Könyvkiadó, Budapest, 2002, 328. oldal. Minden leírt szó magyarázatot igényel. A szent könyvként kezelt Ó-és Újszövetség még, inkább. A görög exégeisz- thai („magyarázni, tisztázni valamit") igéből származik valamely irodalmi szöveg értelmezésének tudománya: az exegézis. A zsidóság és a kereszténység egyaránt szembenézett a szent szövegek értelmezésének kérdésével. Ehhez szorosan hozzá tartozott a nagy tömegek számára már érthetetlen eredeti nyelvek alapján készült görög és latin bibliafordítás összetett helyzete. Ám maga a Szentírás is tudatában van annak, hqgy „nem mindegy, hogy az ember valamit héber eredetiben olvas-e, vagy más nyelvre lefordítva" (Si- rák fia könyve: Bevezető, 21). Kevesen tudják, hogy az Egyház tanításának kifejtésében nem a héber Ószövetségre, hanem annak görög fordítására, a Septua- gintára támaszkodott, s ez döntő módon meghatározza napjainkig a szentírásér- telmezést. Vanyó László professzor legújabb könyve az „egyházatyák Bibliáját" mutatja be számunkra, és azt a századokon átívelő folyamatot, amely megérlelte a teológia kibontakozását is. Korunkban túlnyomórészt a XIX. században kialakult kritikai szövegmagyarázat vált a Szentírás értelmezésében uralkodóvá. Ez a módszer az eredeti héber vagy görög szövegből indul ki. Az első egyházi írók és egyházatyák azonban egy fordítást (Septuaginta) tettek meg a szentírásmagyará- zat alapjává és fogadtak el sugalmazott- nak. A modern irodalomkritika a szöveg jelenlegi állapotát tekinti és a szerző gondolatát akarja feltárni. A Bibliával foglalkozó történetkritika pedig - az elbeszélésekből kiindulva - a történéseket tényszerűen kívánja bemutatni. Ezek az új megközelítések nem veszik figyelembe azt az egyházi alapelvet, hogy az „írást ugyanazon Szentlélek segítségével kell olvasni és magyarázni, akinek a sugalmazására készült" (Vö. Dei Verbum 12). Vanyó László magyarázó jegyzetekkel és bőséges szakirodalommal ellátott tanulmánya szinte lépésről-lépésre feltérképezi és elemzi a Szentírással összefüggő fordítás és magyarázat fejlődését. A „szent írás" fogalmi tisztázása után (I. fejezet) külön figyelmet szentel a Septuaginta keletkezésének és nyelvezetének (II. fejezet). A tanítás kifejtése és a liturgikus élet szempontjából is mértékadó a „Hetvenes" fordítás. Függelékként külön kitekintést tesz a szerző a görög Ószövetség és a qumráni tekercsek sajátos viszonyára (III. fejezet). A tanulmánykötet ezután rátér a Szentírás adott könyveinek szintézisére - főleg Jézus élete tekintetében - az ún. „evangéliumharmóniák'' bemutatására (IV. fejezet). Az eredeti szövegek mellett a latin Egyház meghatározó és bizonyos szempontból a Septuagintához hasonló módon kezelt fordítása, a Vulgata keletkezéstörténetének vizsgálatával folytatódik a tudományos elemzés (V fejezet). Vanyó László végül az ókori szentírásmagyarázó típusok és irányzatok bemutatásakor részletekbe menően feltárja az exegézis megjelenését és kibontakozását, valamint hatását az első görög és latin keresztény szerzőkre (VI. fejezet). A mű megjelenése, mely páratlan hozzáértéssel vezeti be az olvasót a legfris= 123
