Teológia - Hittudományi Folyóirat 35. (2001)

2001 / 1-2. szám - Puskás Attila: A Hittani Kongregáció "Dominus Jesus" kezdetű nyilatkozatának értelmezése

ge (12 oldal). Ugyanakkor el kell ismerni, hogy ez a végletes rövidség szinte felkínálja a lehetőséget a nyilatkozat félreértésére, egyoldalú értelmezésére (vö.: „csapás az ökume- nizmusra", „stop az ökumenikus párbeszédre" zsurnalisztikus megfogalmazások). Hogy erről nincs szó, azt nemcsak a pápa beszéde (okt. 1. „Angelus"), más felelős bíborosok, püspökök (Schönborn, Lehmann, Wetter) és a Hittani Kongregáció teológusainak (Angelo Amato) nyilatkozatai mutatják, hanem a Német Katolikus Püspöki Karnak és a VELKD-nak a „Dominus Jesus" megjelenése után kibocsátott „Communio Sanctorum - Die Kirche als Gemeinschaft der Heiligen" dokumentuma is. Összességében utólag úgy tűnik, hogy nem volt szerencsés a Katolikus Egyház és más keresztény felekezetek kapcsolatának kérdését egy nagyobb tematikába, a kereszténység és a világvallások viszonyának témakörébe ágyazva tárgyalni.

2.2. A nyilatkozat mérsékelt bírálóinak közös kifogása, hogy a dokumentumban nem jelennek meg az elmúlt évtizedek ökumenikus párbeszédének eredményei. Valóban, katolikus-evangélikus teológiai munkacsoportok foglalkoztak (és foglalkoznak) többek között az egyházi hivatal, az apostoli szukcesszió és az Eucharisztia értelmezésének kérdéseivel, és jelentéseket fogalmaztak meg munkájuk biztató eredményeiről (pl. Lehrve- rurteilungen - kirchentrennend? 1986), melyek reményre jogosítanak mindnyájunkat a teljesebb egység felé vezető úton. Egyfelől érthető a kifogás, mely hiányolja ezek beépítését a Dominus Jesus nyilatkozatba, másfelől azonban figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy amíg ezen ígéretes eredmények nincsenek hivatalosan és kötelező erővel jóváhagyva, megerősítve a Katolikus Egyház tanítóhivatalától (mint az pl. a megigazu- lásról szóló Közös Nyilatkozat esetében történt), addig nem minősülnek olyan eredményeknek, melyek egy a kötelező érvény igényével fellépő tanítóhivatali dokumentumban, mely ráadásul nem részleteiben és rendszerezve akar ekkleziológiai kérdésekről szólni, megjelenhetnének. Mindazonáltal helyénvaló lett volna, és sok félreértést megelőzhetett volna, ha a nyilatkozat röviden utal arra, hogy a vonatkozó kérdésekben (pl. apostoli szukcesszió, Eucharisztia, egyházi hivatal) ökumenikus párbeszéd folyik. Ez a hiány annál is inkább szembeötlő, mert nem áll összhangban a kommunikatív identitásnak az első három fejezetben alkalmazott eszméjével.

2.3. A radikális kritikák egy része fordulatról, a II. Vatikáni Zsinat előtti állapothoz való visszatérésről beszélt a fejezettel kapcsolatban (pl. a Református Világszövetség levele Cassidy bíboroshoz). A mérsékelt bírálatok elismerik, hogy nem új tanítás előadásáról van szó, hanem lényegében a II. Vatikáni Zsinat kijelentéseinek a megismétléséről, terminológiájának használatáról, mind a „subsistit in" (LG 8; vö.: UR 3) mind az egyházak és egyházi közösségek megkülönböztetését (LG 15; UR 3; UR 19); mind e megkülönböztetés kritériumaként az Eucharisztia és az apostoli szukcesszió (UR 15; 22) megnevezését illetően (vö.: Johannes Friedrich Landesbischof; Harmati Béla püspök úr; Ismael Noko állásfoglalása). Ehhez hozzátehetjük, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta a Katolikus Egyház hivatalos megnyilatkozásaiban folyamatosan hivatkozott a LG és UR most is idézett „klasszikus" helyeire és konzekvensen használta ezek terminológiáját: (vö.: Ut unum sint pápai enciklika 10, 64, 66 p. /1995/; és a Hittani Kongregáció útmutatásai: Communionis notio 17. p./1993/; Mysterium ecclesiae 1. p. /1973/). A tavaly, 1999. okt. 31-én Augsburgban aláírt Közös Nyilatkozatban az „egyházaink" (Katolikus Egyház és Lutheránus Világszövetség) kifejezés szerepelt ugyan, azzal a megjegyzéssel azonban, hogy itt nem akarják a dokumentumot aláíró felek az ekkleziológiai kérdéseket megoldani, ha—= 56 =-----