Teológia - Hittudományi Folyóirat 35. (2001)
2001 / 1-2. szám - Kránitz Mihály: A vallási pluralizmus
lönböző módokról beszél, amelyek a más vallások tagjait az Egyházhoz „rendelik" (ordinantur): itt először a zsidók szerepelnek, majd a mohamedánok és végül azok, akik homályos képekben keresik az ismeretlen Istent (LG 16). A Nostra aetate ellentétes sorrendet követ: először általában az emberi vallásosságot említi, majd azokat „a vallásokat, melyek a kultúra haladásához" kapcsolódnak: a hinduizmust, a buddhizmust és más vallásokat (NA 2), és végül a zsidó vallást (NA 4). A nyilatkozat feltárja azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek léteznek e csoportok és az Egyház között. A zsinat tanításával kapcsolatban két kérdés merül fel: az első a más vallási hagyományokhoz tartozók személyes üdvösségére vonatkozik, a másik e hagyományok jelentőségére Istennek az emberiségre vonatkozó tervében és ezek szerepe tagjaik esetleges üdvösségében. A zsinat a főbb dokumentumoknál (Lumen Gentium konstitúció 16-17; Nostra aetate nyilatkozat 2, Ad gentes határozat 3, 8, 11), megjelenésük sorrendjében, a következő szempontokat vizsgálta: 1) az Egyházon kívüli személyek üdvössége; 2) a nem keresztényeknél és vallási hagyományaikban található hiteles értékek; 3) az értékek méltatása az Egyház részéről, és az ennek következtében kialakított magatartás, a vallási hagyományokkal és tagjaikkal. Bizonyos értelemben egyszerre vette figyelembe a „beteljesedés elméletét" és a „Krisztus megváltó titkának jelenlétét" képviselők teóriáját a kidolgozott szövegekben. Egyes teológusok azonban úgy tartják, hogy bár a zsinat jelentős fordulatot hozott a katolikusok magatartásában más hitekkel kapcsolatban, mégis megmaradt egyfajta „tartós ellentmondás", a vallásokban lévő igazság és kegyelem hatásfokával szemben.21 VI. Pál pápa Ecclesiam suam (1964)22 enciklikája a II. Vatikáni Zsinat második és harmadik ülése között jelent meg. Ebben szerepel először a „párbeszéd" (az eredetiben collocjuium), a zsinat által kívánt egyházi megújulás programja szerint. A pápa kifejti, hogy az üdvösség története Isten és az emberi faj párbeszédének története, és az Egyház feladata ennek a párbeszédnek a folytatása. Az Egyház most az egész világgal akar párbeszédet kialakítani, mégpedig koncentrikus körökhöz hasonlóan, négy területen: párbeszéd a világgal, párbeszéd más vallások tagjaival, párbeszéd más keresztényekkel és végül az Egyház önmagával is dialógust akar folytatni.23 Az Egyház önmeghatározásának alapdokumentuma a II. Vatikáni Zsinaton a Lumen gentium dogmatikus konstitúció volt. Az Egyház és a nem katolikus keresztények kapcsolatáról szólva kijelenti: „Azok, akik még nem fogadták el az evangéliumot, különféle módokon vannak Isten népéhez rendelve... Isten azoktól sincs távol, akik árnyékokban és képekben keresik az ismeretlen Istent, mivel O ad mindennek életet, lélegzetet és mindent, s mint Üdvözítő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte 21 KNITTER, b R, No Other Name? A Critical Survey of Christian Attitudes towards the World Religions, Orbis Books, Maryknoll, New York 1985,124. Rahner pozitív, de kritikus értékelésében sikeresnek minősíti a nem keresztények üdvösségével és a vallásközi párbeszéddel kapcsolatos megállapításokat, ezt azonban mégis hiányosnak tartja, mert az egyes vallások említésénél nincs meg ugyanaz az optimizmus, mint általában az emberi személyek üdvössége esetében. Lásd: Über die Heilsbedeutung der nichtchristlichen Religionen in Schriften zur Theologie XIII, Benziger, Einsiedeln 1978, 341-350. 22 AAS 56 (1964), 609-659. 23 A párbeszéd hasonló négy koncentrikus köre jelenik meg a Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció- ban (GS 92), mely a dialógus szintjén a zsinat Magna Charta-ja. 46
