Teológia - Hittudományi Folyóirat 35. (2001)

2001 / 3-4. szám - Budaházy Gábor: A keresztény bölcselet kezdeteinek filozófia háttere: a középplatonizmus

ben a Kr. e. I. században erősen divatba jött. Ez részben talán maguknak a platóni dialógusoknak kiváló irodalmiságával, de még inkább a vallásosság, jobb és rendezettebb világ iránti újból feléledt korabeli vágyakozással magyarázható.

Úgy tűnik, hogy Kratész utóda, Arkeszilaosz volt az, aki a Kr. e. IV-III. század fordulóján a hagyaték jellegét erősen megváltoztatta egyfajta nem dogmatikus alapú, sztoikus ízű tanítással, és ez a folyamat tovább folytatódott egészen a Kr. e. I. századig2. Ez az orientáció nagyon valószínű módon annak köszönhető, hogy az Akadémia tagjai közt egyre inkább elterjedt a kétség a dialógusok eredeti, biztos tanításának megismerhetőségét illetően, s a szkepticizmus végül is oda vezetett, hogy Karneadész szerint már általában véve is képtelenség biztos tudásra szert tenni3.

A dogmatizmushoz való - immáron végleges - visszatérés4 Aszkaloni Antiókhosznak köszönhető (időszámításunk kezdetén), akinek Karneadész nézeteit támadó cáfolatai ugyan nem voltak minden szempontból kielégítőek, de végül is új irányba terelte a hagyaték útját. Antiókhosz igazából már meglehetősen eklektikus gondolkodó volt, aki egyaránt merített a platonizmus mellett mind a sztóából, mind a peripatetikusoktól5, méghozzá azon az alapon, hogy ezek az irányzatok - bizonyos kisebb változtatások mellett - mind Platón szellemi örököseinek tekinthetők6; és ez a vélemény számos későbbi tudóstársa gondolkodását is meghatározta, egészen a neoplatonikusok idejéig.

Ez azonban nem jelentette egyúttal azt is, hogy Antiókhosz minden tekintetben visszatért volna az Akadémia valamennyi tanításához. Tagadta például az értelem és az érzékek közti gyökeres különbséget, az ideákról alkotott felfogásában befolyásolták a sztoikus nézetek is, egyúttal pedig kísérletet tett a platóni transzcendens, és arisztotelé- szi immanens ideák kibékítésére - talán ide, őhozzá megy vissza az az Alkinoosz és más késő-platonikus szerzők esetében tapasztalt helyzet, hogy ők már minden tétovázás nélkül öt, és nem négy okot tartanak számon7. Nem kizárt, hogy tőle ered az ideák isten gondolataiként való leegyszerűsítő felfogása is8. Antropológiája - szemben mind a korábbi, mind a későbbi platonikusokéval - egyenlő szintre helyezi a testet és a lelket9; erre épít etikája is, melynek lényege, az ember saját embermivoltának megőrzése, egyaránt magában foglalja a test és a lélek megőrzését is, a természetet alapul véve, továbbá mind egyéni, mind pedig társadalmi szempontokat maga előtt tartva10.

Antiókhosz ifjabb kortársa, Alexandriai Eudórosz volt az, aki ezeket a nézeteket komplex egységgé tette, és innentől kezdve ez az együttes az, amit ma visszatekintve középpla2 Elsősorban Karneadésznek és Larisszai Philónnak köszönhetően.

3 Ez a fajta szkepszis egyébként a későbbi platonizmusra igen kevés valódi befolyással volt már.

4 Leszámítva talán Alexandriai Philónt.

5 Vélekedése értelmében Arisztotelész - legalábbis működése bizonyos szakaszában - platonikus volt, és a Peripatosz, annak ellenére, hogy néhány területen (főleg az etikában) módosította a Mester nézeteit, tulajdonképpen az Akadémiával azonos felfogást vallott. Eme meggyőződés talaján vette át több tanításukat is.

6 Cic. Acad. post. 1.17; 22; De Leg. 1, 28; De Fin. 5, 7; 14; 21; 4,5.

7 Megjegyzem, hogy egy egyedülálló esetben (Fiz. 2, 3,144b23) a platóni ideatan kritikája során maga Arisztotelész is hozzátesz a négy ok mellé egy ötödik, paradigma-okot is!

8 Erre is Cicero közvetítésével következtethetünk: Ep. 65, 7; Or. 7.

9 De Fin. 5, 34-75.

10 Ezek a nézetek már aligha lehettek rokonszenvesek a neoplatonikus szerzők (Plotinosz, Porphüriosz) számára, így náluk Antiókhosz etikájának nem sok nyomát leljük.

2