Teológia - Hittudományi Folyóirat 34. (2000)
2000 / 1-2. szám - Kovács Dániel: A személy megismeréséről
A legfőbb ״érv" azonban ez: ha a »személy«-t éppen létezésének lényegalkotó dinamitása tünteti ki, akkor »egész«-volta nem lehet azonos valami lezárt végsővel, amelyben a dinamika leáll. A dinamika beteljesedése nem a mozdulatlanság. Követke- zésképpen a dinamikus létező, a »személy« egész-volta nem lehet a dinamika megszű- nése, hiszen ez a személy lényegének tagadásával, azaz magának a személy valóságé- nak a megszűnésével egyenértékű —, hanem csak abszolút kiteljesedése - Ez a gondo- latmenet alkotja a »halhatatlanság«-ra vonatkozó filozófiai érvelés hátterét, illetve a vallások »túlvilág«-hitének ״praeambulum"-át. A keresztény eszkatológia például úgy gondolja el a dinamika mint »személy«-áramába; teológiai kifejezéssel: a boldo- gító színelátás a szentháromságos Istennel való koegzisztencia, ahol is a trinitás éppen az abszolút dinamika örök fennállása.) Kultúránk alapvető platonizmusa magyarázza, hogy szinte alkatilag többre érté- keljük a megvalósult lényeg nyugalmát, mint a dinamikát, és fogalmilag bajosan tu- dunk kezelni olyan valóságot, amelynek az a lényege, hogy nincs statikus lényeg-ál- lapota. Ez az oka annak is, hogy a »személy« kapcsán mindig az ember ״lényegiéről beszélünk, amin platonista beidegződésünk szerint valami meghatározható tartalmat értünk (pl. animal rationale). Az európai létszemléletben a dinamika ontológiai értéke bizonytalan, legtöbbször pusztán teleologikus értéket tulajdonítanak neki, vagyis az ontológiai teljességet jelentő stabil lényeg nyugalmi, önbirtokló állapotának eléréséhez szükséges mozgásként értelmezik, amely a lényeg teljességének az állapotában meg- szűnik. Egy ilyen ontológiai szemléletben a »semmi« és az abszolút tökéletes »lét« je- lenti a létérzékelés optikájának fókuszát, míg a dinamika, az átmenet, a keletkezés és változás értelmezése igen nehéz feladat, már csak azért is, mert a változás tartamot, azaz időt implikál, ám a lényeg-metafizika kitüntetett ״ideje" a mozdulatlanság ״tar- tama", azaz a nem-idő, az öröklét, ami változatlan.20 21 Ettől az ontológiai beállítottság- tói alapvetően tér el a bibliai istentapasztalat, amely Istent nem a statikus metafizika abszolútumának mutatja, amely mentes minden változástól, hanem a történelemben hatékony deitásnak. Éppen ezért jogos minden olyan eszmetörténeti feltevés, amely az európai szellem történelmi kibontakozásának és történelemalkotó dinamitásának hát- terében a bibliai kinyilatkoztatást pillantja meg.2'1 A »személy« valóságára a kérész- tény istentapasztalat irányította rá a figyelmet, és ebben a tapasztalatban válik fon- fossá a »személy«, akinek egyszerisége és dinamitása abszolút partnerének Istennek egyszeriségét és clinamitását tükrözi. Nem meglepő tehát, hogy a »személy« halál utá- ni létezését is a keresztény teológia vallja és állítja a leghitelesebben. Visszatérve az emberi személy és a merőben tárgyi léttel bíró szerkezet különböző- ségére: ha nem csupán különböző, de amúgy azonos létszférában megjelenő dolgok- ról, hanem lényegileg különbözőképpen és különböző létsíkon létező valóságokról van szó, akkor - ama platón! felismerés értelmében, mely szerint lét és megismerés izo20 Az »örök visszatérés« mítosza sajátos keveréke az öröklét változatlanságának és a létezés változása- nak: van változás, de mindig ugyanaz történik, tehát valójában nincs radikális változás: a kerék fo- rog, de nem halad. 21 Bizonyos: a bibliai istentapasztalat saját filozófiai kibontása - a legóvatosabb fogalmazás szerint is - alapvető korrekciót gyakorolt (vagy gyakorolhatott volna) a görög szellem örökségére, a rnetafi- zikára. Ám az is bizonyos, hogy többnyire nem a görög metafizikát korrigálták a teológiai propri- ummal, hanem a teológiai tapasztalatát igyekezték a metafizika fogalmi keretébe illeszteni. 23
