Teológia - Hittudományi Folyóirat 34. (2000)
2000 / 1-2. szám - Kovács Dániel: A személy megismeréséről
dományos igazolás eredménye, hanem kinek-kinek saját személyes tapasztalata, amely olyan mértékben adatik meg számára, amilyen mértékben belebocsátkozik va- lódi személyes kapcsolatokba, és ilyenekben létezik avagy - negatív tapasztalatként — ilyenek hiányától szenved. Ezen a területen csakis személyes bizonyítás lehetséges, ami nem tudományos értelemben vett igazolás, hanem: tanúságtétel. A tanúságtétel nem kognitív állítás, ezért címzettje nem az értelem, hanem a személy mint személy. Nem közöl, hanem megszólít; lényege pedig nem a semleges eszközökkel ellenőrizhe- tő-mérhető adatsor logikai konzisztenciája, hanem valaminek a hitelessége. A tanú- ságtétel nem egy tényállást fogalmaz meg, amely a közlőtől független, és amire rá le- hét mutatni, hanem egy dimenziót tár fel, amelyben a tanúságtévő létezik (vagy amely felé tart), és amelybe (vagy amelyből) a másikat (meg)hívja. így hát nem rá- mutat valamire, ami a személyek közötti semleges térben található, hanem felmutat valamit azáltal, hogy tanúskodik mellette. Tanúságának igazolása nem punktuális történés (valamely igazoló dokumentum fölmutatása, ill. valamely tényállás bemuta- tása), hanem tartós folyamat, amely nem feltétlenül töretlen és mindig felfelé ívelő, hanem hullámzó, visszaesésekkel tarkított. Ennek során nyer igazolást vagy részesül cáfolatban a tanúság hitelessége. A hit, szeretet és a remény együttesen egy sajátos megismerési programot alkot, ama valóságtartomány megismerésének programját, amely nem rögzíthető egzakt- tudományos értelemben vett egyenletekbe, algoritmusokba és semmiféle zárt tudást nem enged önmagáról. Hogy az ilyen valóságtartományt nem a vallások ma már so- kak számára távolinak és idegennek tűnő világában kell keresni, az remélhetőleg az eddigiek nyomán immár világos. Ez a valóság nem más, mint az emberi személy. Aki kész megfontolni, mit jelent megismerni egy mechanikus szerkezetet, és ezzel szem- ben egy másik embert, az hamarosan belátja, hogy nem bonyolultságukban külön- böznek egymástól, s ezért nem a megismerés folyamata tart tovább az egyiknél mint a másiknál, hanem eredendően különböző létszinten helyezkednek el. Míg az egyik, véges létező lévén, elvileg megismerhető egy véges folyamatban, addig a másik szabad létező, ami/aki éppen szabadsága folytán szüntelenül változtatja önmagát, ezért amíg létezik, nem ismerhető meg »egész«-en, hiszen még nem »egész«, amikor pedig már az alakulás folyamata lezárult, akkor az »egész« elillan az általunk befogható mégis- mérési térből, s akkor számunkra már nincs mit/kit megismerni. Ami a rendelkezé- sünkre álló észlelési térben marad, az szó szerint maradvány: egyrészt a testi mara- dék, a holttest, másrészt az ״eltávozott" életműve, ami azonban nem azonos magával az eltávozott »személy«-lyel (már csak azért sem, mert - ha például alkotó személyi- ség volt az illető -, önálló életet él a kultúrában). állapotában) ״látás"-ba torkollik (Isten ״boldogító színelátása" [visio beatifica[, ám ez nem azonos a görög értelemben vett látó ״tudás"-sal, azaz az értelemmel látott lényeg megismerő birtoklásával, hanem Isten lényegével való folyamatos létszerű érintkezést jelent, miközben Isten lényege mindig meghaladja azt, ami belőle látható, következésképpen mindvégig ő e létszerű kapcsolat abszolút alapja é szuverén irányítója. Hogy a szeretet a ״legnagyobb", az az okfejtésünkből is nyilvánvaló, amennyiben a szeretet mint a befogadó alany nyílt készsége nélkül Isten ״kívül" marad, azaz nem válik érzékeltté, ismerté. Ugyanez áll az emberi személyre is, aki szintén végtelen - bár más értelem- ben, mint Isten -, mivel állandó alakulásban van, és a szeretet fogadókészsége - valamint türelmes- kísérő megismerőképessége - nélkül szintén nem mutatkozik meg, ezért nem is látszik a maga mi- voltában. 22
