Teológia - Hittudományi Folyóirat 34. (2000)
2000 / 1-2. szám - Kovács Dániel: A személy megismeréséről
— ״közösség" - nem csupán egymás melletti előfordulás, vagy tagok numerikus sorozata, hanem szerves egész (ezáltal létgyarapító: a közösség mindig többlet lét az alkotó egyedek létéhez képest); — ״létének tartalmi gazdagsága kimeríthetetlen" - nem egy előzetesen adott véges lényeget valósít meg, hanem létezése azonos lényegével; mivel a létezés mindig dinamika, ezért az emberi személy mindaddig ״teremti" (értsd: szabadon formál- ja, alkotja-alakítja) lényegét, ameddig létezik; az emberi személy soha sincs ké- szén, a halál nem egy kész valóságra üti rá pecsétjét, hanem egy folyamatos, so- ha el nem végzett alakulást végez be (illetve egy másik dimenzióba emel át);5י ״ —szabadsága mértékének ill. minőségének-mélységének megfelelően" - a szabad- ság a lényeg megvalósításában hatékony; egy létező annál inkább szabad, minél inkább saját mag határozza meg önmaga lényegét; ez a »személy« esetén nem a létezés ״előtt" történik, hanem magában a létezésben.15 16 Szeretet A hit imént jellemzett tárgyával szembeni létgyarapító ״megismerő" viszony az alany részéről. A befogadás készsége, annak a térnek a másik (a megismerendő) ren- delkezésére bocsátása, ahol az megjelenhet. Mivel a befogadandó egy szabad személy valósága, ezért a térnek alkalmas mértékben tágasnak kell lennie: teljesnek, mert csak ez képes a másik maradéktalan befogadására. A szóban forgó tér nem az értelem di- menziója - az ugyanis mindig rákényszeríti a maga törvényeit a megismerendőre, és egyébként is csak azt látja, ami ״értelmes", ״racionális", tehát az értelem a priori tör- vényeinek fényében látható -, hanem a befogadandó létmódjához igazodik s mivel a befogadandó entitás »személy«, ezért a térnek vele azonos természetűnek kell lennie, azaz ״személyes"-nek: a »személy« valóságának befogadására csak egy másik »sze- mély« képes. A befogadó tér tehát azonos a befogadó személy teljes dimenziójával. A »szeretet« ennek a dimenziónak a felnyitása és nyitva tartása. így hát a legkevésbé sem az alanyban kavargó ״érzés" vagy érzelem - ezek csupán pszichikai kísérőjelenségei, amennyiben az embernek mint affektív lénynek minden aktivitása érzelmek által ki- sért és színezett -, hanem nyílt alanyi diszpozíció, ama készségnek a másik számára érzékelhető-észlelhető kinyilvánítása, hogy bármi információ érkezzék a másik ön- közléseként, eleve biztos lehessen abban, hogy befogadásra talál. - A teljes befogadás még nem feltétlen elfogadás. A »szeretet« mint elemi befogadás nem zárja ki a kritikát (a szeretet nem vak), hanem éppen a látásnak és a látványban feltáruló látott kritiká- jának feltétele: kritikát csak arra vonatkozóan lehet gyakorolni, ami megmutatkozott, márpedig a szeretet teljes fogadókészsége nélkül a másik »személy« nem kockáztatja 15 Nyilvánvaló, hogy ez a leírás ismét módosul az abszolút szabadsággal létező abszolút személyre vo- natkozóan; Isten személye ugyanis nem változik egy általa el nem ért telosz felé tartó mozgás értei- mében, Isten nem teremti önmagát, hanem már mindig ״készen" van. Mindazonáltal a változhatat- lansága nem zárja ki belső dinamikáját (erre utal a trinitás dogmája). 16 Ezért a legszabadabb ״létező", »isten« esetében létezés és lényeg egybeesik, mégpedig úgy, hogy lé- nyege a létezés (ez az alapja az ún. ontológiai istenrévnek). Az emberi személy szabadsága ennek alapján nem abszolút, mert az ember nem önmaga eredezteti létét, hanem ״kapja", fel van számára adva, ״feladat" (ezrét teremtetett és ennyiben véges) -, mindazonáltal formálja, alakítja (ezért terem- tő-alkotó és szabad). (Az állat számára nem ״feladat" a létezés, ezért nem is ״hibázik".) 18
