Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Rauber, Karl-Josef: Az egyházzal a jövőbe a Szentlélek vezetésével
Isten népe csak Isten Országa történelmen belüli elővételezésének különféle kifejezési formái közötti sokféle kapcsolatban és kapcsolatok által létezik. Az Egyházhoz való intézményes tartozásnak a hagyományból átvett három ismérve - vinculum symbolicom, vinculum liturgicum, vinculum hierarchicum - mellett egy kifejezetten spirituális kritérium, a Szentlélektől való eltöltöttség kerül előtérbe, amely egyben kidomborítja, hogy a három vincula eszköz az egyház egysége szempontjából. E feltétel döntő jelentőségét hangsúlyozzák, amikor Szent Ágoston nyomán ezt fűzik hozzá: „Nem üdvözül, aki beépül ugyan az Egyházba, de nem tart ki a szeretet - ben, és így 'teste szerint' megmarad ugyan az Egyház kebelében, 'szíve szerint' azonban nem" (LG 14). A Szentiélekben való bármiféle egzisztenciális részesedés és a Szentlélek által munkált communió-ban való részvétel nélküli, pusztán külső, szervezeti Egyházhoz-tartozásnak az üdvösség szempontjából nincs relevanciája. Más szóval a zsinat a Szentiélekre, mint az Egyházon belüli egység alapjára teszi a hangsúlyt, valamint Krisztus Testének a szeretetben való felépítésére, ahogy azt Szent Pál a már idézett Efezusi levélben kifejti. A Szentlélek által munkált egységet, ahogy azt a zsinat tanítja, már nem lehet uniformisztikus és centralisztikus módon értelmezni, hanem csak mint részegyházak sokféleképpen differenciált közösségét. Éppen ezért a péteri szolgálat egységért folytatott tevékenysége nem jelentheti azt, hogy az egységet felülről, rendeleti úton valósítja meg, hanem mint a különböző helyi egyházak communiójában mértékadó „Centrum unitatis" testvéri módon segít abban, hogy minden egyes helyi egyház a többi helyi egyházzal való közösségben saját identitását megtalálja és megőrizze. A péteri szolgálatot, mint princípium unitatist nem úgy kell érteni, hogy a pápa teremti meg az Egyház egységét, hanem hogy az Egyházon belül arra ügyel, hogy a helyi egyházak, a püspökök szolgálatának köszönhetően, a hitben és szeretetben megmaradjanak, s így a közösségben önmagukat mint Krisztus egyházát ismerjék fel. Pontosan ezen a módon biztosítható, hogy a különféle helyi egyházak hagyományainak legitim sokszínűségét megőrizzük és támogassuk. Az egységnek és az egység szolgálatának e katolicizmuson belüli modellje analóg módon alkalmazható lehetne az ortodoxia és a reformáció egyházaival való egység számára is, főleg mivel II. János Pál pápa a „Tertio Millennio Adveniente" kezdetű enciklikájában kifejezetten felvetette a péteri szolgálat gyakorlására az ökumenizmus igényeinek jobban megfelelő javaslatok megtételének lehetőségét. Ahogy elsősorban a reformáció egyházaiban egy teológiailag és gyakorlatilag megújított péteri szolgálat értelmes lehetősége iránt egyre növekvő megértés mutatkozik, úgy kellene katolikus részről még határozottabban és kötelező erővel világossá tenni, hogy az Egyház kívánt egysége érdekében teológiailag lehetőség van a péteri szolgálatnak különféle elismerési módjaira és a vele való communio-közösségre, ahogy azt egyébként Ratzinger bíboros az ortodox egyházak tekintetében el is ismerte. A nyugati egyház pátriárkái szolgálata ugyanis - konkrét jogi kialakításában - semmiképpen sem azonos az egyetemes egyházi egység péteri szolgálatával, még ha mindkét hivatal Róma püspökének személyében egyesül is. Mivel a pápa az egyetemes és legfőbb tanítóhivatalt gyakorolja, önmagától felmerül a hit, a tekintély és az engedelmesség kérdése. Ezzel megfontolásaink 4. és egyben utolsó pontjához értünk: az ingadozó hit kérdéséhez. Ha az ember zsinórmértéknek tekinti az Egyház hivatalos tanítását, ahogy azt eddig megfogalmaztuk', akkor 7
