Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Rauber, Karl-Josef: Az egyházzal a jövőbe a Szentlélek vezetésével
manapság - elsősorban a nyugati országokban mélyen gyökerező - hitkrízisről kell beszélnünk, amit egyes teológusok a hit „elpárolgásának" neveznek, amely mind a fides quae creditur-t, mind a fides qua creditur-t érinti. Egyrészt meg kell állapítanunk, hogy az egyházi tanítóhivatal és a teológusoknak az akadémiai katedrákon előterjesztett tanítása egymástól eltér, másrészt az Egyház tagjai körében egyre nagyobb méretekben meg nem értés mutatkozik azon megnyilatkozások iránt, amelyeket az Egyháznak főleg morális-etikai kérdésekben kell tennie, ha hű akar maradni Krisztustól kapott megbízatásához. A mai helyzet okainak egyenkénti felsorolása túl messzire vezetne. A hitkrízis nyilvánvalóan összefügg a tekintélyi válsággal, a mai társadalomban végbement átrendeződéssel és olyan szabad területekkel, ahol az Egyház nem mondta ki a végső szót, az új tudományos felismerésekkel, a hagyományoktól és szokásoktól való elszakadással, a hitoktatás felhígulásával, azzal, hogy az Egyház elveszítette helyét a közéletben, valamint a vallási és egyházi kérdésekben mutatkozó általános tudatlansággal, amely részben az érdeklődés hiányára, másrészt az egyházi életben való csökkenő részvételre vezethető vissza. Egyes körökben sajnos a II. Vatikáni Zsinatot is felelőssé teszik a hit- és tekintélyi válságért. E kritika biztosan nem jogos. A hiba sokkal inkább azoknál keresendő, akik a zsinatot mint szabadságlevelet használták önkényes és a zsinati szövegekből egyáltalán nem levezethető értelmezésekhez és kezdeményezésekhez, s ezzel a hívekben gyakran bizonytalanságot, zavart okoztak és felháborodásukat váltották ki. Mivel voltak olyanok, akik nem tudták a lényegest a lényegtelentől megkülönböztetni, és például a zsinat által bevezetett liturgikus reformot az egyházi hagyomány elárulásának tekintették, túlzó ellenreakciók jelentek meg, a zsinattal és a vele kapcsolatos pápákkal, XXIII. Jánossal és VI. Pállal szembeni kritika. E téren mindenekelőtt Marcel Lefebvre-t és az általa alapított és vezetett Pius-Testvériséget kell megemlíteni. Más csoportosulásoknak is, mint például a Péter-Testvériségnek, az Una-Voce Mozgalomnak, az Opus Angelorum-nak, bár a Szentszékkel egységben, nehezére esik a zsinati határozatok elfogadása és ragaszkodnak a tridenti rítushoz. A legalábbis a kezdetekben megmutatkozó engedékenység, valamint az ilyen csoportosulásokkal szemben egyházi méltóságok részéről tanúsított következetlen magatartás olyan hívekben, akik hűséggel viseltettek a zsinati határozatok iránt, bizonytalanságot és nemtetszést váltott ki, tovább élezte a tekintélyi- és hitbeli válságot, és ezeket a híveket akaratlanul is az ellentáborba száműzte. E helyen le kell szögezni, hogy a Szentlélek mindig újra az Egyház segítségére siet, hogy magát az evangélium eredeti üzenetével azonosítani tudja s ezáltal megtalálja saját önazonosságát, mint Jézus Krisztus közössége. A Lélek ehhez felhasználja az Egyház intézményes formáit, éppen a Tanítóhivatalt, amely különösen is felelős a hitbeli identitásért. A hit tartalmi azonossága úgy kerül megőrzésre, hogy a Szentlélek valamennyi hívő „hitérzékében" működik. Az egyházi Tanítóhivatal elsődleges feladatát abban kell látni, hogy a Szentlélek erejéből merítve szolgálja ezt a „hitérzéket", őrizze meg és finomítsa, óvja meg a divatos eltévelyedésektől és az egyoldalúságtól, és állítson fel számára kötelező erejű útmutatásokat és határköveket. Ennek következtében e szolgálat csak akkor lehet sikeres, ha az Egyház egészébe beépül és általános elfogadottságnak örvend, ha figyelmesen ráérez a Lélek jelenlétére nemcsak a hagyomány hitbeli tanúsága terén, hanem a rábízott hívek hit érzékében és az idők jeleiben is.