Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Csikós Csaba: A kozmosz megőrzésének végső reménye
remisen mesterséges, „művi" világot, kultúrát, de mindenkor a természet iránti oltalmazó szeretettel, tehát egyszersmind „őrizze" hatalmi tébolya és a sötétség feltörő hatalmaival szemben. Az ember előtt ezáltal megnyílt az Isten által szándékolt aranykor lehetősége. A kísértő azonban megtalálta módját, hogy az embert egyetlen sebezhető pontján veszélyes vizekre sodorja: „olyanok lesztek, mint az Isten" (Tér 3,5). Feltárult tehát az önerőből történő istenné-válás hamis illúziója, és az ember elfogadta ezt a kínálkozó, olcsó lehetőséget. Ezzel pedig elindult azon az úton, amely a tragédiák sorozatához vezetett. A gyermeki ártatlanságból fölocsúdva megismerte a jó és a rossz mibenlétét, a köztük megnyíló választási lehetőséget - a döntési szituációt -, és szinte konzekvens módon a rosszat választotta. Ezzel nem csak a természet ellen, hanem a másik Isten-képmás, az embertárs ellen is esztelen irtó hadjáratba kezdett. „Az ember, mondja Baader, mikor létét megrontotta, a romlásba magával rántotta a világegyetemet."20 Természeti katasztrófák pusztítása, máglyák és háborúk tüzelnek fellobbaná- sa, diktatúrák rémuralma s végül Isten képének bemocskolása, létezésének megkérdőjelezése, majd tagadása jelezték a létének alapjától elszakadt emberiség végzetes útját. Isten azonban nem hagyta magára a számára szeretett lényt, hanem segítségére sietett, jóllehet az - mint a szőlőskert gonosz munkása - nem akart számot adni sáfár- kodásáról. A Teremtő adományait soha nem vonta vissza, ígéreteit soha meg nem szegte, s egy grandiózus történelmi pillanatban - az idők teljességében - felragyogtat- ta határtalan szeretetét, önmagát adta váltságul azért az emberért, aki a végtelen szeretet üzenetére azt kiáltotta, hogy „keresztre vele." De a szeretet lényegénél fogva soha el nem bukik, s a kereszthalál, mint megváltás - a sötét hatalmak látszólagos tri- umfálása ellenére - Isten nagy hadi győzelme lett, mely megszabadította az embert a bűnbeesés által felidézett két ősi ellenségétől, a bűntől és a haláltól. Az emberre bízott teremtett világ mégis a megváltatlanság képét mutatja. A szabad akarat ugyanis korlátlan lehetőség és döntési szabadság az ember kezében, mellyel képes Isten ajánlatát, kegyelmi adományait elfogadni vagy visszautasítani. Hatalmában áll az is, hogy felforgatva a Teremtő szándékolta értékrendet, más úton keresse boldogulását. Bár voltak a gondolkodásnak nagy hősei, akik Krisztus üzenetétől nem vezérelve is eljutottak az erények és a pozitív értékek felismeréséig (Szókratész az erkölcsi intellektualiz- mussal. Platón a Jó ideájának piedesztálra emelésével, Kant az erkölcsi törvény kategorikus imperatívuszával, B. Russel az „intellektuális becsületességgel"; hogy csak néhány kiemelkedő példát említsünk). Mellettük azonban felbukkant és ki nem mondot- tan mindig ott lappangott az „értékek átértékelése", a Wille zur Macht, a nyers volun- tarizmus árnya, és a „csőcselékerény", a „rabszolga-erkölcs" (értsd: a keresztény etikai értékrend) felett álló Übermensch eszméje. Tehát javíthatatlan az emberiség? Hiábavaló volt-e a Teremtő akarata, adományai és ígéretei, melyeket az előbb felsoroltunk? Ha az emberiség katasztrofális útját szemléljük, aligha adhatunk ezekre a kérdésekre pozitív választ. Az isteni akarattól való elszakadás mindenkor zátonyra futott, és az ember karakterisztikus tulajdonságainak sérülését, elhalását okozta. De mindig voltak a szőlősgazda által küldött szolgák, akik figyelmeztettek a termény beszolgáltatására, s végül eljött az egyszülött Fiú, aki felragyogtatta számunkra Isten világ iránti mérhetetlen szeretetét, amelyben őt adta oda áldozatul (Jn 3.16). Ezzel pe20 HAMVAS B., Scientia sacra 111. Szentendre,1996. 27. 69
