Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Csikós Csaba: A kozmosz megőrzésének végső reménye
zik ki. Az ember, mint személyes létező magánállevősége csak tárgyi létező közvetítése (tökéletes visszatérés = „reditio completa") által lehetséges, de a személyes létező igazi kiegészítője a másik személy, hiszen ő az, aki tart tükröt elénk önmagunkhoz valóban csak a velünk szembesülő „te" által juthatunk el. Az ember a másik, a „te" által válik „én"-né. A felmerülő kérdés tehát önmagunkon túlra mutat s végsőkig extrovertálja az embert: Ki vagy te? S mit tud meg az ember arról, akihez így szól: „TE"? „Csak mindent." - mondja Martin Buber17 - „Hiszen nem tud róla többé semmi rész szerint valót". Végtelenség Az ember szellemi és testi valóságának egységében és ellentétében egzisztál, lehetőségeit tekintve a végtelenre nyitott, de arasznyi létében korlátozott, kontingens, véges. Isten valósággal kivájja belülről az embert, „hiánylénnyé" teszi, s ezt a benne lévő személyes végtelent csak végtelen érték töltheti be. Csak úgy válhatunk teljes értékű emberré, ha „a bennünk lévő végtelen megtalálja kapcsolatát a felettünk lévő személyes Végtelennel... Végtelenre nyitott életet élsz-e?" - teszi fel a drámai kérdést Hegedűs Lóránt.18 „Az ember élete (tehát) totális élet. Elválaszthatatlan szintézisben forr össze benne az állati-testi-anyagi és a rationalis-intellectualis-spiritualis élet. A sokféleség egységének összhangjára, harmóniájára vágyódik az ember. Ezt azonban elveszíthetetlen módon csak a föltámadás és a teljes istenfiúság állapotában, kegyelemből birtokolhatja a keresztény kinyilatkoztatás szerint."19 S ha most visszatérünk kiindulópontunkhoz, akkor látjuk, hogy a Teremtő milyen káprázatos kegyelmi gazdagságot árasztott ránk. Valóban képmások vagyunk, de nem istenek (még akkor sem, ha az ember ilyen irányú törekvései mindig kísértettek történelme folyamán). Képmás voltunkból pedig egyértelműen adódik, hogy az Abszolútum - most már mondjuk explicite Istennek - nem kivetítés, hanem az isteni önközlésre épülő reflexió alapján olyan szellemi transzcendens, személyes, abszolút Te, aki az embert a teremtésben társává, szeretetében dialogizáló partnerévé tette. Ez a dialógus az emberi élet csúcspontja, istenképiségünk teljessége, mely egykor az .embert emberré tette, és ez teszi újra és újra emberré. Istennek a teremtett világ iránti szeretete határtalan és visszavonhatatlan. A kozmikus rendet jónak teremtette, az emberre ráruházott mindent, ami csak képmás volta folytán megillette. Átadta neki a kozmosz feletti uralmat, beiktatta helytartói tisztébe s olyan segítőtársat rendelt mellé - a férfinek az asszonyt és vice versa hogy a két egyenértékíí nemre osztott emberiség az uralkodás és az életadás parancsának engedelmeskedve folytassa Isten teremtői művét. Az ember azonban elvétette a lépést. Isten az embert az Édenbe helyezte, hogy a gyönyörök kertjét művelje és őrizze (operare - custodire); ezt ma így mondanánk: te17 18 19 BUBER, M., Én és Te, Budapest, 1991, 15 (ford. Bíró D.). HEGEDŰS L., Testvérek menjünk bátran, Budapest,1992, 370. BOLBERITZ R, i.m., 218.
