Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Csikós Csaba: A kozmosz megőrzésének végső reménye
rakt struktúráját s beilleszti azokat a lét végtelen horizontjába. Az akarat viszont már kifejezetten alkotó, praktikus tevékenység (instrumentalizmus), beleértve az etikaimorális érzékenységből fakadó cselekvést is, melyhez nélkülözhetetlen a korlátlan személyi szabadság. Személy (persona) A személy a szellem megjelenése a véges létszférában, az animalitás és a szellem egységéből felfakadó attribútum, az ember egyediségének és megismételhetetlenségé- nek felismerése, végtelen érték-voltának tudata. Az embert az „egyszerűség és megismerhetetlenség" (Bolberitz P) jellemzi, hiszen elsődleges beállítódása önmagára irányul. Minden ember a világban, mint egyed - individuum - jelenik meg, de személlyé válása csak azáltal lehetséges, hogy más személyek elfogadják, szeretik és képességei kibontakoztatására segítik. Valószínűleg ilyen értelemben mondja Jaspers, hogy „Embernek lenni annyi, mint emberré válni."14 Személyében teljesedik ki az ember önnön méltósága, ezt váltotta meg Krisztus, ezt szentelte meg a Lélek. Egzisztencia Kiállás (ex-sistentia) a lét igazságába. Heidegger szerint az ember a lét pásztora, aki tud arról, hogy a létezők világának közös alapja, végső lehetőségi feltétele van, bár a fekete erdei filozófus a lét kérdése előtt megtorpan és elnémul. K. Jaspers viszont explicite kimondja: „Az ember olyan lény, amely Istenhez való viszonyában egzisztál",15 s itt már megnyílik a transzcendentális távlat. Öntudat Ez az attribútum szellem voltunkból fakad és különlegesképpen az egzisztenciához kapcsolódik. Az embert sohasem elégítik ki a részmagyarázatok, mindig a dolgok mélyére kíván hatolni, és ez a kutatás nem állhat meg valamely közbülső szinten, hanem a végső lehetőségi feltétel, az ős-ok, az „arché" felé tör. Az embert rettenetes belső kényszer, az intellektus űzi, hajtja, hogy mindenről mindent, kimerítően tudjon, hogy véges végtelenségére adekvát választ nyerjen, s így a már megtalált szinteket szüntelenül meghaladva transzcendálja önmagát. Az ember önmagáról kialakított ismerete tökéletlen, s „folyvást kérdeznie kell tulajdonképpeni lényege után... Úgy ismeri meg önmagát, mint aki szellemileg az önbirtoklás és önmegértés állapotában van, ugyanakkor anyagi létformája, időbelisége, társadalmi korlátái megakadályozzák abban, hogy eljusson a teljes önmegértés állapotába... Ebből ered kérdezésének lehetősége és szükségszerűsége... Az ember lényegére vonatkozó kérdés soha el nem né- muló emberi kérdés."16 Én-tudat Az emberi személy beteljesülése - mint már fentebb említettük - már nem önmagán belül, hanem egy rajta kívüli hatáscentrumban - par excellence - a másik személyre való irányultságában, interperszonális kommunikatív cselekvésében bontakou JASPERS, К., i. m., 81 '5 JASPERS, К., i.m., 70 BOLBERITZ P, Isten, ember, vallás, Budapest, 1984, 182 67 16
