Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Tarjányi Zoltán: A bérmálás kateketikai szempontjai
megvan az Egyházban. Akik meg vannak keresztelve, az egyházi elöljáró elé kerülnek, s a mi imádságunk és kézfeltételünk által megkapják a Szentleiket és az Úr pecsétjével betetőzésben részesülnek" (Epist. 73,9). A III. század közepén a nevezetes újrakeresz- telési vitában pedig I. István pápa a következőképpen döntött: az eretnekek által kiszolgáltatott keresztség érvényes, de a Szentlélek hatása csak akkor kezd megmutatkozni, amikor az illetőt abba az igazi egyházi közösségbe veszik fel, amelyik egyedül hordozza a Szentlelket. Itt tehát már elkülönül a keresztség és a Szentlélek adományainak a közlése. Megjegyzendő, hogy Keleten is, ahol a pap az iniciációs szentségeket kiszolgáltathatta, csak püspök által megszentelt olajjal bérmálhatott, tehát ott is kezdettől fogva kimutatható, hogy a Lélek adományait külön értékelték.5 Jeruzsálemi Cirill pedig a keresztségről szóló harmadik müsztagógikus katekézisében foglalkozik a beavató szertartás kétfajta kenetével, s párhuzamot von a test olajjal megkenése, és a lélek Szentlélekkel való fölkenése között. Szent Ágostonnál is találni utalást, amikor összeveti a két krisztusi Lélek-adást: a feltámadás után a földön adja az apostoloknak (Jn 20,22), s a mennyből adja a híveknek (ApCsel 2,4). „Ugyanazt a Lelket adta, amikor rájuk lehelt, s ugyanazt a Szentlelket adja Pünkösd napján... A tanítványok sem adták a Szentleiket. Imádkoztak, hogy eljöjjön azokra, akikre rátették kezüket, de nem ők maguk adták. Ezt a hagyományt most is őrzi az Egyház az elöljárók esetében."6 Fontos tanúnk I. Ince pápa, aki 416-ban levelet írt a gubbiói püspöknek. Egyfelől a bérmálás önálló szertartási egységét olvashatjuk ki szavaiból, másfelől pedig azt, hogy a Lélek-közlő megkenésnek a titokfegyelemmel (disciplina arcani) is volt vonatkozása (ugyanis az ApCsel 8,15-ben maga a Szentírás is csak általában imádságról beszél): „Az áldozópapoknak nem szabad a megszentelt krizmával a homlokot megjelölni, mert ez egyedül a püspököt illeti meg, midőn átadja a Vigasztaló Lelket. Szavakat pedig nem mondhatok, nehogy úgy lássék, hogy inkább árulkodom, mintsem tanácskérésre válaszolok." A bérmálás ősi különállását igazolják azok a Rómában és Nápolyban fennmaradt külön bérmálóhelyek is (chrismaria, consignatoria), melyek a templom és a keresztelőkápolna között helyezkednek el. Mit látunk tehát az első öt keresztény században? Azt, hogy az Egyház a bibliai adatok alapján egyre inkább olyan tradíciót alakít ki, mely megkülönbözteti a ke- resztséget a bérmálástól, jóllehet a két szentség szerves egységét sosem vonta kétségbe. A keresztség egyre inkább a halálból az életre való átjutásnak, az újjászületésnek, a bérmálás pedig a keresztségben kapott élet öntudatos vállalásának, a személyes küldetésnek lett a szentsége. Mindkettő ugyanazt a megváltás misztériumát jelzi és eszközli, de tartalmilag mégis megkülönböztethetők. Az orange-i zsinat által 449-ben először használt „confirmatio" szentsége így vált az Egyház hagyományában a fogadott fiúságot megerősítő, Krisztus misztériumára egyénileg ráhangolódó, a Szentlélek irányítása alá öntudatosan helyezkedő, kegyelmi megerősítést kapó („erő tölt el titeket felülről", ApCsel 1,8), az Istennek lefoglaltságnak öntudatos elfogadását kinyilvánítóknak a szentségévé. Anyaga egyfelől a bibliai alapokon nyugvó kézrátétel, másfelől az ősi hagyomány által igazolt krizma-kenet lett. Formája pedig Nyugaton a 5 GÁL Ferenc, id. mű, II. 114. 6 Szent Ágoston: A Szentháromságról, Bp, SzIT, 1985, XV,26,46. (Fordította: Gál Ferenc.) 45