Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)

1998 / 1-2. szám - Gál Ferenc: A Szentlélekről szóló tanítás a II. Vatikáni Zsinat után

Tehát amint látjuk, a Szentlélekről csak a Szentháromság titkával és a megváltás művével kapcsolatban beszélhetünk igazán, de figyelve arra, hogy ő Isten tervének a végrehajtója. Aki a teremtés hajnalán „a vizek felett lebegett", mint Isten cselekvő lelke, az valósítja meg a történelemben is az üdvösség tervét. Ezért a dogmatikában a Szentháromságról szóló tanítást nem lehet a megváltásra és az egyház életére vonatkozó utalás nélkül előadni.

Leo Scheffczyk dogmatikájában (Katholische Dodmatik, MM Verlag, 1996, , I—VIII. kötet) a vezető gondolat az, hogy a Szentlélek mint az Atya és a Fiú Lelke, úgy mutatkozik meg, mint aki betölti, teljességre viszi és megkoszorúzza az üdvösség művét. Ő a nagy adomány, aki csak akkor jön el megszentelő erejével, amikor Jézus már megdicsőült. Megjelenése kimutatta szerepét: elvezetni az egyházat a földi élet kereszt- útján, abba a dicsőségbe, amelybe Jézus már beöltözött. Scheffczyk felidézi Marius Victorinus (t 362 után) gondolatát, hogy Jézus megváltó műve gyümölcstelen maradt volna, ha a Szentlélek az egyházon keresztül nem gondoskodik annak történeti megvalósulásáról az emberiség életében. A Szentlélek az egyház éltető lelke, amennyiben mindent Krisztus felé és rajta keresztül az Atya felé irányít. Elküldése a Szentháromság belső életének a mozzanata. Az Atya küldi Jézus nevében, vagy Jézus küldi az Atyától, tehát mindenképpen arról van szó, hogy a Szentháromság élete a Szentlélek által lett nyitott az ember számára. Általa vagyunk az Atya fogadott gyermekei és Krisztus testvérei. Ő egyúttal a biztosítéka annak, hogy az egyház megőrzi természetfölötti hivatását, hiszen általa áradt ki szívünkbe a szeretet és általa kapjuk a felhatalmazást, hogy Istent atyánknak szólítsuk (Róm 5,5).

Scheffczyk nem távolodik el a szentírási kifejezésektől. Nála a hangsúly azon van, hogy a Szentlélek az Atya és a Fiú ajándéka s ennyiben ő a szeretet kifejezése, s ezért lehet minden kegyelem alapja és közvetítője. Scheffczyk a Szentlélek küldetésének a lényegére utal, amikor eljövetelét három szempont szerint vizsgálja: ő az Atya ajándéka, a Fiú ajándéka és egyúttal maga is úgy jön, mint ajándék, s éppen ez utal legjobban az ő személyes mivoltára. Bár őt az Atya is küldi, a Fiú is, de egyéni vonását nem veszti el, a titok inkább abban van, hogy a háromszemélyű egy Istenben csak egy akarat van, de az az Atyában éppen atyai, a Fiúban éppen fiúi módon van és a Szentlélekben az egységesítés és a szentség vonásait tükrözi. Amennyiben az Atya küldi, annyiban a fogadott gyermek hódolatát munkálja az emberben, amennyiben a Fiú küldi, annyiban a testvéri összetartozást és az áldozatkészséget, s amennyiben ő magajön, annyiban a szentség és a szellemiség követelményeit tartja ébren. A megváltott emberiség nem veszhet el a természet profán adottságaiban, hanem minden gyarlósága ellenére is keresi a magasabb hivatást, az örök értékeket. A karizmákat ezért úgy kell tekintenünk, mint a Szentlélek sajátos személyes adományait, sőt jelenlétének bizonyítékait. Különösen áll ez a szeretetről, mint legfontosabb karizmáról.

Gánóczy Sándor kegyelemtanában éppen ezt a gondolatot ragadja meg, amikor * arról beszél, hogy az egész kinyilatkoztatásban felismerhető Istennek az ember felé való fordulása, mint személyes szabad tett és elhatározás (Aus seiner Fülle haben wir alle empfangen, Patmos, 1989, 247 kk). Istennek az ember felé való fordulása benne van János első levelének kijelentésében: „Isten a szeretet" (ÍJn 4,16), s a görög agape éppen jóakaró, a másikat felemelni akaró szeretetet jelenti. A Szentlélek eljövetelében ezt kaptuk visszavonhatatlanul és az egyháznak ebből az ajándékból kell élni.

23