Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Gál Ferenc: A Szentlélekről szóló tanítás a II. Vatikáni Zsinat után
A gyakorlati vallásosság szempontjai szerint a zsinat után először Yves Congar adta ki nagy művét a Szentlélek misztériumáról (Je crois en L'Esprit Saint, 1979). Ebben feldolgozza a Szentírás adatait és az egyházi hagyomány megállapításait. Keresi, hogy a Szentlélek hogyan működik az egyházi közösségben és az egyes hívő emberekben, s ennek alapján akarta eligazítani az akkor már lendületben levő karizmatikus mozgalmat. Congar beszél a Szentlélek hitbeli megtapasztalásáról, de vigyáz arra, hogy működését elsősorban a Krisztus által alapított szentségekben keresse. Ez egyébként minden teológusnak komoly feladata, mert a kegyelem valóságát csak így tudjuk megkülönböztetni az emberi érzelmektől vagy a közösségi hatásoktól. Congar különben saját módszerének megfelelően dogmatörténeti szempont szerint tárgyalja a kérdést. Keresi, hogy mit jelent a hitbeli megtapasztalás az ó- és újszövetségi szentírásban és a keresztény teológia történetében. Nem érzelmekről van szó, hanem hitbeli meggyőződésről. Annak van igazi tapasztalása a természetfölötti rendről, aki az üdvösség történetében meglátja az Atya szeretetének és az emberré lett Fiú szeretetének megnyilatkozását. Ennek megfelelően az egyháznak és benne az egyes hívőnek az a feladata, hogy életével választ adjon erre a szeretetre. Ebben a kettős jelenségben a Szentlélek szerepe is kettős. Felülről lefelé ő gondoskodik a misztérium közlésének emberi kategóriákba való áttételéről. A Szentlélek nem közvetlenül nyilatkozik, hanem az ószövetségi korban a próféták által szólt, az újszövetségben pedig Jézus által: „Az Úr Lelke rajtam, ő kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek" (Lk 4,18). A hívő közösséget a Szentlélek teszi Krisztus egyházává. Ő adja meg neki az apostoliság, a szentség, az egység és a katolicitás jegyét. Csak ezeken keresztül lehet Isten egyetemes irgalmának és üdvözítő akaratának a közvetítője. A Szentlélek nem sajátítja ki magának az embert és az egyházat, hanem Krisztuson keresztül az Atyához irányítja, ahogy az apostol mondja: „Egy Lélekben Krisztus által utunk nyílt az Atyához". Ezeken a teológiai utalásokon keresztül látható, hogy Congar szeme előtt a karizmatikus közösségek útkeresése lebeg, s nekik akar irányítást adni. Azért szentel könyvében nagy teret annak, ahogy a Szentlélek az egyházban elsősorban az igehirdetésen és a szentségeken keresztül hat, nem pedig rendkívüli utakon. Az ő szerepe az, hogy az egyházat tegye az igazság oszlopává (lTim 3,15). Tudomásul kell venni, hogy a Szentlelket nem emberek közük egymás felé, hanem kizárólag Jézus Krisztus. Ő alapvetően megadja nekünk a Lelket a keresztségben és a bérmálásban, de jelenlétét és erejét állandóan táplálja az eukarisztián keresztül. Ezzel pedig biztosítva van a Szentlélek kiáradásának egyetemessége. Ő nem lesz soha egy-egy csoport kiváltsága, hanem mindenkié akar lenni, aki kész befogadni és hatásának engedelmeskedni. A végső tanulság tehát az, hogy a Szentlélek karizmáinak is végső forrása Jézus Krisztus, mert ő birtokolta mindnyájuk számára a Szentleiket. ΞΞ 24 Ξ
