Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)

1998 / 3-4. szám - Várnai Sándor Jakab: A szerzetesség az egyházban

Egy olyan Egyház képe, amely kizárólag fölszentelt hivatalviselőkből és laikusokból áll, nem felel meg az isteni Alapító evangéliumokból és újszövetségi iratokból megismerhető szándékának." (VC 29.)

Megtalálható ebben a szakaszban mind a háromféle argumentáció, amellyel eddigi tapasztalataim szerint az Istennek szentelt élet egyháziam jelentőségét megindokolják:

a) empirikus: „az Istennek szentelt élet, mely a kezdetektől mindig jelen volt, soha nem hiányozhat az Egyházból";

b) az Alapító szándéka: az utolsó bekezdés, amely a legnagyobb hangsúlyt kapja az érvelésben;

c) az egyház természetéből fakadó: „az evangéliumi tanácsok vállalása vitathatatlanul hozzátartozik az Egyház életéhez és szentségéhez", amit a VC valójában csak állít, de nem fejt ki részletesen. Erre teszek kísérletet.

Aki a ma a szerzetesi életre vonatkozó teológiai reflexiót meg akarja ismerni, annak szinte nem is kell más irodalmat elővennie, mint Anneliese Herzig MSsR könyvét: „Ordens-Christen". Theologie des Ordenslebens in der Zeit nach dem Zweiten Vatikanischen Konzil. (Echter, Würzburg, 1991). Mondanivalómat részben őrá támaszkodva, részben vele vitatkozva fogom kifejteni. Szeretnék azonban kitérni a továbbiak megértésének egyik előfeltételére, amely abban a kérdésben foglalható össze, hogy egyháztani téma-e a szerzetesség? Mint láttuk, erre a VC alapvető és hangsúlyos igent mond, de részletekbe nem bocsátkozik. Herzig szerint:

„Első pillantásra talán úgy tűnik, hogy a rendek egyháztani helyzete csupán olyan probléma, amely egyedül a szerzetesekre vonatkozik, mintha csak az ő identitás-válságuk eredménye volna. Ez viszont így nem igaz, mivel a rendek pontos helymeghatározása kölcsönhatásban van az egyház lényegének meghatározásával: az egyház egyetlen tagja számára sem közömbös, hogy a szerzetesség hogyan illeszkedik az egyház egészébe. Ezt könnyen belátjuk, ha a szerzetesi életnek arra a bemutatására gondolunk, amely a többi életformát nem hiteles, nem tökéletes keresztény életmegnyilvánulásnak állítja be. Ugyanakkor mindenfajta egyházfogalom magával von egy meghatározott fogalmat a szerzetességről is. Az egyéni üdvösséget túlhangsúlyozó vagy a jogi szemléletű egyházkép - ahogy több zsinat előtti példa is igazolja - a szerzetességről is hasonló felfogást eredményez. A szerzetesség egyháztani helyének kérdése éppen abban a korban kerül elő ismét és éleződik ki újból, amikor a teológiai reflexióban és az egyházi gyakorlatban ismét előtérbe kerül a Krisztus-követésre szóló meghívás, amely mindenkinek szól. Gyakran úgy tűnik viszont, hogy az egyháztani művekben a szerzetesi élet jelensége mintha nemigen kapna helyet, talán abból a félelemből, hogy a szerző ezzel lebecsülné az általános keresztény hivatás értékét." (Herzig 130.)

Valójában több út is elképzelhető a szerzetesség egyháztani jelentőségének kimutatására. Összefoglalóan:

a) a szerzetesség mint az egyház karizmatikus természetének megnyilvánulása,

b) a szerzetesség mint egyház alapfunkcióinak megnyilvánulása (liturgia, koi- nonia, kérügma, diakonia),

c) a szerzetesség mint részvétel az egyház jel-mivoltában,

d) a szerzetesség mint az egyház lényeges jegyének, a konszekrációnak a kifejlődése.

Most csak a két utóbbira koncentrálunk.

——^ 70