Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 3-4. szám - Várnai Sándor Jakab: A szerzetesség az egyházban
nyára uralunk, melynek alaptétele: „Az egyházban a karizmatikus azt a helyet jelöli, ahol Isten (az egyház Ura) rendelkezik az egyházzal, mint nyitott rendszerrel."3 Milyen kérdéseket vet fel a Szentlélek Úristen működése és a szerzetesi élet közötti szoros kapcsolat e bemutatása? II. Az Istennek szentelt élet egyháztani jelentősége Szinte mindegyik szempont az egyházi keresztény élet egyik formájaként beszél a szerzetességről. A fent leírt szoros kapcsolat a Szentlélek és az egyház között érvényesül elsősorban. A szerzetességről soha nem beszélhetünk az egyházi összefüggés nélkül. A szerzetesség a Szentlélek egyik műve az egyházban. Erre figyelmeztet a VC szerzője már akkor is, amikor az apostoli buzdítás célját fogalmazza meg („az Egyháznak szüksége van a megújított és megerősödött Istennek-szenteltség lelki és apostoli együttműködésére", 13.). Még szorosabbra vonja ezt az összefüggést a színeváltozás jelenetének bevezetésekor. „Az Istennek szentelt élet alapját az evangéliumban abban a különleges kapcsolatban kell keresnünk, mely Jézust földi élete folyamán tanítványaival összekötötte. Ő ugyanis nem csupán arra hívta meg őket, hogy fogadják be életükbe Isten országát, hanem arra is, hogy életüket állítsák ennek az országnak a szolgálatába, s ezért hagyjanak el mindent, és szorosan kövessék az Ő életformáját." (VC 14.) A Jézus és tanítványai közötti kapcsolat a mai teológiai reflexióban és tanítóhivatali megnyilatkozásokban egyaránt az egyház eredete. Ezek szerint az Istennek szentelt élet nem később járul az egyházhoz, hanem annak megszületésével közös a gyökere. Leginkább azonban az I. fejezet III. része fejti ki ezt az összefüggést: „A színeváltozás szemlélésekor Péter a többi apostol nevében is szól: „Jó nekünk itt lennünk!' (Mt 17,4) Pétert Krisztus dicsőségének - szívét és értelmét egyaránt elbűvölő - megtapasztalása nem szigeteli el a többiektől, hanem épp ellenkezőleg, még szorosabban köti őt a tanítványi közösséghez. Ez a Péter által használt többes szám segít minket abban, hogy szemléljük az Istennek szentelt élet helyét az Egyház misztériumában. Az Istennek szentelt élet lényegére irányuló teológiai reflexió az utóbbi években a II. Vatikáni Zsinatból kiindulva új utakat járt végig. A zsinat fényénél fölismertük, hogy az evangéliumi tanácsok vállalása vitathatatlanul hozzátartozik az Egyház életéhez és szentségéhez.4 Ez azt jelenti, hogy az Istennek szentelt élet, mely a kezdetektől mindig jelen volt, soha nem hiányozhat az Egyházból: oly fontos eleme és jellegzetessége ugyanis, melyről nem szabad lemondania, mert a természetét fejezi ki. Ez világosan következik abból, hogy az evangéliumi tanácsok vállalása a legszorosabban kapcsolódik Krisztus misztériumához, mert feladata, hogy amennyire csak lehetséges, mutassa be s abszolút és eszkatológikus értékként ragyogtassa föl azt az életformát, amit Krisztus választott magának. Maga Jézus vezette be ezt az életformát, amikor egyeseket meghívott, hogy hagyjanak el mindent és kövessék őt, majd a századok folyamán a Szentlélek hatására fokozatosan kibontakoztak az Istennek szentelt élet különböző formái. 3 RAHNER, К.: Bemerkungen über das Charismatische in der Kirche, in: Schriften zur Theologie IX, Einsiedeln, 1970. 415-431. o. 4 Vö. LG 44. 69 =
