Teológia - Hittudományi Folyóirat 31. (1997)

1997 / 1-2. szám - Dolhai Lajos: A presbitérium

Természetesen az egyház hierarchikus egységében a presbyterium a püspöknek enge- delmességgel tartozik. A Magnésziaiakhoz írt levelében figyelmeztet arra, hogy ez még ak- kor is igaz, ha a püspök fiatal, hiszen a püspök ״az Atya képmása” (III. 1). Megdicséri Dzotinosz diakónust, ״mert úgy engedelmeskedik a püspöknek, mint Isten kegyelmének, a presbytériumnak pedig, mint Jézus Krisztus törvényének” (II. 1). Amikor az egyház egysé- géről beszél, akkor is fontosnak tartja megemlíteni a presbyteriumot: ״Arra törekedjetek, hogy eucharisztiátok egy legyen. Egy ugyanis a mi Urunk Jézus Krisztus teste és egy a kehely az ő vérének egységére, egy az áldozati oltár, ahogyan egy a püspök a presbyteriummal és a diakónusokkal” (Fii IV). A püspök és a papság egységének kifejezésére használt hasonlata szép és tanulságos számunkra: ״Illő ezért, hogy ti is egyetértsetek a püspök akaratával, aho- gyan teszitek is. Említésre méltó presbytériumotoknak éppúgy, mely Istenhez méltó, olyan összhangban kell lenni a püspökkel, mint a lant húrjainak” (Efez IV,1). Főként az Efezusiakhoz írt leveléből látjuk Szent Ignác egyházképét és az egyház egységéről vallott fel- fogását (vö. III,2-IV,2). A pap nem önmagában, izoláltan él, hanem lelki egységben él pap- testvéreivel és a helyi egyház püspökével. Ez a presbytérium és a presbytérium egységének alapja és forrása. Ez az egység teljes és tökéletes, mert eredete a Szentháromságban az Atyá- nál van és minden helyi egyházban megvalósul a püspök, a papság és a hívek egységében.

Antióchiai Szent Ignác a papság felelősségét is igen gyakran hangsúlyozza, azáltal, hogy kiemeli, hogy a papok egy sajátos közösséget, ״szenátust” alkotnak, mert ״a püspök az Atya képmása”, a presbiterek pedig Isten tanácsaként és az apostolok testületéként van- nak jelen a egyházban (VI,1; Trail, 111,1). A presbyterium szerepére és fontosságára utal az is, hogy Ignác ״szinedrion”-nak is nevezi a püspök körül egységben élő papságot (Fii VIII,1). Más forrásokból tudjuk, hogy a jeruzsálemi szinedrionnak milyen szerepe és fel- adata volt. A Számok könyve (11,16) alapján 70 tagból állott, a zsidóság legmagasabb fo- kú bírósága volt. A szinedrion Nagy Heródest is felelősségre vonta erőszakosságaiért, s ha- talma teljességéhez akkor jutott, amikor Róma Júdeát prokurátorokkal kormányozta. A vallással összefüggő ügyekben joghatósága kiterjedt a Júdeán kívül élő zsidókra is. Közis- mert a szerepe Jézus és az apostolok elfogatásánál és elítélésénél. Ignác nem beszél rész- letesen arról, hogy a presbyteriumnak konkrétan milyen feladata és jogköre volt az ősegy- házban, de szóhasználatából kiindulva is gondolhatjuk, hogy nem csupán passzív vagy vég- rehajtó szerepe volt. A szinedrion szó használata arra utal, hogy a presbyteriumnak komoly tanácsadó, döntést előkészítő szerepe lehetett az ősegyházban.

Témánk szempontjából jelentős dokumentum a Hippolütosznak tulajdonított Traditio Apostolién. 215 körül íródott, de az apostoli hagyományt kívánja lerögzíteni. A mű első fele az egyházi közösség szerkezetéről (1-14 fejezet), ezen belül a felszentelt vezetők- ről, a különleges jogokat élvező hitvallókról, a többi egyházi funkciót végző személyről, fő- ként pedig a püspök, a pap és a diakónus felszenteléséről szól. A püspök kiválasztása után ״gyűljenek össze vasárnap: a nép, a presbiterek testületé és a jelenlévő püspökök. Ez utób- biak mindenki beleegyezésével tegyék fel kezüket a megválasztottra, a presbiterek pedig legyenek jelen, de ne tegyenek semmit” (II). ״Amikor presbitert szentelnek, a püspök te- gye rá kezét a fejére, a presbiterek ugyanúgy” (VII). A presbiterre fel kell tenniük kezüket a presbitereknek is, ״mert tisztségük Lelke közös és hasonló” (VIII). A szentelési imádság- ban pedig a pap számára a ״kegyelem Lelkét” kérik, aki ״a presbyterium tanácsadója”. A diakónus szentelésekor csak a püspök gyakorolja a kézrátételt, mert a diákonust nem a papságra szentelik, hanem a püspök szolgálatára és a diakónus ״nem is kapja meg a prés- biteri tanács Lelkét” (VIII). A Traditio Apostolica liturgikus előírásai tehát arra utalnak, hogy az Antióchiai Szent Ignác leveleiben megtalálható presbyterium gondolata még élő valóság volt a II. században. A püspök kézföltételéhez már akkor is csatlakozott a papok kézföltétele, s ez a kézfeltétel kifejezte a papi szolgálatban való közös részesedést és azt, hogy a pap nem működhet magányosan, hanem csak a presbitériumon belül, amelybe a szenteléskor a kézfeltétel által az idősebb testvérek befogadták.

3