Teológia - Hittudományi Folyóirat 31. (1997)
1997 / 3-4. szám - Rózsa Huba: A halál és az ember halál utáni sorsa az Ószövetség proto- és deuterokanonikus könyveiben
atyák bűnét számon kéri gyermekeiben. A sírba helyezés az egyednek mint a nagycsalád vagy nemzetség köteléke tagjának számára azt jelentette, hogy a nagycsalád őseinek közös- ségéhez tér - ״megtért őseihez” akiktől származott, s így az egyén sorsa valamiféle mó- dón célhoz ért.16 Mindezek együttesen bizonyos mértékig más távlatba helyezték és tóm- pították azt a problémát, amelyet a halál az egyed számára jelent. Az ószövetségi ember mégsem tudta minden további nélkül természetes belenyug- vással elfogadni a halál utáni létezés hagyományos felfogását. Amikor az egyed közvetle- nül és nem mint a nemzetségi kötelék tagjaként állt Isten elé, a fentebb bemutatott érvek az alvilágban való reménytelen tengődés és az Isten nélküli sors kilátása ellenében már nem estek többé latba. A babiloni fogság után Izrael hitéletében fokozatosan előtérbe ke- rültek az egyed problémái, amelynek lecsapódását megfigyelhetjük az ún. bölcsességi iro- dalomban (lásd Jób, Prédikátor, Bölcsesség könyve). Kétségessé vált a hagyományos bői- csességtannak az az alapelve, hogy az ember hívő magatartása és sorsának külső alakulása között oksági összefüggés van. Eszerint ugyanis az igaz és istenfélő ember életét áldás, bé- ke és bőség fogja kísérni, de ennek fordítottja is igaz: a sikertelenség, a szenvedés, a beteg- ség stb. a bajoktól sújtott ember bűnösségéről tanúskodik. Az igaz jutalomban, a gonosz megtorlásban részesül, vagyis egy olyan világrend létezik, amelyben kölcsönhatás érvénye- sül a vallás-erkölcsi és a fizikai-anyagi rend között. Ennek az ״erkölcsi okságnak” nevez- hető kölcsönhatásnak a szent és igaz Isten a védnöke, aki így biztosítja az erkölcsi rend szi- lárdságát. A hívő ismeri az erkölcsi cselekvés és az emberi sors alakulásának követkéz- ményszerű összefüggését, ezért Isten akaratát keresi, mert annak napról napra való telje- sítése biztosítja számára az életben Isten áldását. A kölcsönhatás azonban csak ebben az életben érvényesül, a halál után nincs már isteni jutalmazás és büntetés, az alvilágban min- denkinek azonos sors lesz osztályrésze. Az emberi sorsban tapasztalható igazságtalanság viszont napról napra cáfolja az ״er- kölcsi okság” elvének érvényét. Az igazak szenvednek, betegség, szegénység, üldözés és el- nyomás sújtja őket, sokszor korán meghalnak, míg a gonoszok gyakran hosszú, sikeres és boldog életet élnek. Vagyis az igazakkal gyakran az történik, amit a gonoszok érdemelnek, és fordítva, a gonoszok meg sokszor azt kapják, amiben az igazaknak kellene részesülniük (Préd 8,14; vö. 7,15; 9,11). A halálban viszont mindenkinek azonos sors jut osztályrészül, minthogy Isten áldása vagy büntetése csak a földi élet határain belül lehetséges. Ha ez így van, hogyan valósul meg az isteni igazságszolgáltatás, mert annak valamikor feltétlenül tel- jesednie kell. Ez a probléma csapódik le a Jób és a Prédikátor könyvében, a Zsolt 37,49 és 73-ban. Az isteni igazságszolgáltatás fordította a figyelmet a halál utáni jutalmazás és bűn- tetés irányába. Ennek a lehetőségnek keresése fokozottabb aktualitást kapott a kezdődő apokaliptikával a perzsa és a hellenista kor idején, amikor az üldözésekben elesett igazak jutalmazásának, ill. üdvösségének problémája fokozottan előtérbe került a zsidóság köré- ben. E korszak írásaiban merül fel az a hitbeli felismerés, hogy az elhunytak is részesednek az apokaliptikus újjászületésben a feltámadás révén. Érthetetlennek tűnt az is, hogy miért kell az élet során Isten előtt járó vagy Isten ügyében buzgólkodó igaznak a halálban végérvényesen elveszítenie Izrael Istenének bol- dogító kegyelmi közösségét. Ezért keresi az ószövetségi ember a választ arra, hogy miként töri meg JHWH az alvilág, embert Istentől elválasztó hatalmát. A perzsa kor bölcsességi 16 FOHRER, G., Das Geschick des Menschen, 193. old.; - GESE, H., Der Tod im Alten Testament, 32-33. old.; - KAISER, O., Die Zukunft der Toten, 189-190 old. 38
