Teológia - Hittudományi Folyóirat 31. (1997)
1997 / 3-4. szám - Rózsa Huba: A halál és az ember halál utáni sorsa az Ószövetség proto- és deuterokanonikus könyveiben
ségben, és a feledés földjén kegyelmedet?" (Zsolt 88,6.10-13, lásd még íz 38,11.18-19a; Zsolt 6,6; 30,10; 115,17 köv.). Mindebből azonban nem következik, hogy Izrael Istenének nincs hatalma az alvilág felett. Bár úgy tűnik, mintha Isten nem törődne a holtak sorsával, és ha- tékony ereje nincs jelen az alvilágban, a bibliai hagyomány mégis arról a hitről tanúskodik, hogy JHWH hatalma a seolra is kiterjed (íz 7,11; Ám 9,2; Jób 26,5-9; Zsolt 139,7 köv.; Péld 15,11). Az izraelita nagy kérdése lesz majd a babiloni fogság után, hogy miként érvényesí- ti Isten ezt a hatalmát. Az alvilágban a JHWH-tapasztalatnak semmiféle formája sem létezik, amely abban is megnyilvánul, hogy nincs isteni jutalom vagy büntetés. A halál a nagy egyenlőségtevő (Préd 3,19 köv.; 5,13 köv.; 8,10; 9,3 köv.10), mindenki ugyanabban a sorsban részesül. Ezért a halál utáni sors vagy a túlvilági élet a vallás-erkölcsi cselekvés motívumaként a makkabeusi kor előtt ismeretlen a bibliai szemléletmódban, kivéve a késői keletkezésű deuterokanonikus Bölcsesség és 2 Makkabeusok könyvét, amelyekben felmerül a boldog túlvilági élet, ill. a holtak feltámadásának reménye. Összességében elmondható, hogy a ha- lottak sorsa az alvilágban rosszabb a jelen életnél, és Isten nélküli sors,15 de az alvilág nem pokol, nem a büntetés vagy gyötrelem helye, hanem egy közömbös állapot. Az ószövetségi ember szemben a halállal Az izraelita nem egyértelműen értékelte a halált és azt a vigasztalan állapotot, amely a halállal következik be és amelyet az alvilág jelent. Részben természetes belenyugvással fogadta a halált, mint teremtett voltából fakadó adottságot és elkerülhetetlen tényt. A ha- Iái még az új teremtés, az eljövendő üdvösség állapotában is megmarad, a jelenhez viszo- nyitva azzal a különbséggel, hogy az emberi élet nagyon hosszú lesz (íz 65,16b-25). A jó sorsot, és a sok gyermek áldásával kísért hosszú életet lezáró halált egyenesen a beteljese- dett élet megelégedettsége kíséri (Tér 15,15; 35,29; Jób 42,17 stb.). A halál akkor lesz csa- pás, ha mindezen feltételek hiányában kell az embernek távoznia ebből az életből. Főként a hirtelen és korai halált értékelték csapásnak (íz 38,10: Zsolt 102,25). Joggal felmerül a kérdés, hogyan volt képes az ószövetségi ember kiegyezni a halál utáni sors ilyen mértékű kilátástalanságával. A bibliai hagyomány egészét véve azonban úgy tűnik, hogy a halál nem feltétlenül tartozott a bibliai ember legnagyobb problémáinak körébe, még az alvilági állapot szomorú volta ellenére sem. A halál elsősorban az egyed életének nagy kérdése. A babiloni fogság előtti időben azonban az egyed elsősorban a kö- zösség kötelékének - a nemzetségnek vagy nagycsaládnak - részeként, annak egészében szemlélte helyzetét, azaz a nemzedékek sorának egy tagjaként. Én-érzése, ill. tudata a csa- ládi, tágabban nemzetségi és törzsi életköteléken alapult, és számára elsődlegesen a közös- ség élt, az egyed élete ebből volt levezetve. Az egyed összekapcsoltsága a családdal a halá- Ion túl is a legszorosabban fennmaradt. Ezért jóllehet a holtak országából nincs visszaté- rés, utódaiban mégis van valamilyen lehetősége a földi világban való továbbélésre. Bár ő meghal, de a nemzetség élete az evilágban folytatódik. Ezért jelentett nagy csapást az utó- dók kiirtása, amelynek következtében a család neve kialszik és feledésbe megy (íz 14,20 köv.; Zsolt 109,13). A jó vagy rossz tettekért járó isteni jutalomnak és büntetésnek ugyan nincs helye a holtak sorsában, de az igazak hűségét Isten megjutalmazza utódaiban, és az 15 FOHRER, G., Das Geschick des Menschen, 193 old. = 37
