Teológia - Hittudományi Folyóirat 31. (1997)
1997 / 3-4. szám - Rózsa Huba: A halál és az ember halál utáni sorsa az Ószövetség proto- és deuterokanonikus könyveiben
28,14). Aki dicstelen temetésben részesült és megtagadták tőle a tiszteletreméltó sírt, an- nak férgeken kell nyugodnia és azok is takarják (íz 14,11). Az alvilág egyik ismételt jellemzője a sötétség, amelyet a bibliai szóhasználat különféle formában és összetételben emleget, mint pl. ״a sötétség és halál árnyékának földje” (Jób 10,21 köv.; 38,17), ahol az em- bér ״nem lát többé napvilágot" (Zsolt 49,20), vagy egyszerűen csak ,sötétség” (Zsolt 88,13) stb. Az alvilág másik ismételt jellemzője a por, a halottak a por lakói (íz 26,19; Dán 12,2). A felsorolt negatívumok ellenére az alvilág nem pokol és nem tisztítóhely, nem a jutalom és nem a büntetés helye. Az alvilágba került halottak helyzetét azaz az ember halál utáni sorsát tengődésnek nevezhető árny- vagy kísértetszerű létezéssel jellemezhetjük. A halál állapota a jelen élet- hez való viszonyából, és az Ószövetség szétszórt kijelentéseiből a következő vonásokkal ír- ható le: a szabad és akadálytalan tevékenység megszűnik (Préd 9,10), a halott erőtlen, va- lósága ámyszerű és láthatatlanná válik az élők számára (íz 14,9.10; Zsolt 88,5.11; Péld 9,18; Préd 6,12 stb.), a teljes érdektelenség és közönyösség állapota (Jób 14,21), a semmivé le- vés, ״a többé nem lét” kezdete (Jób 7,21; Zsolt 39,14). A halottak alvilágban tartózkodó árnyait a bibliai hagyomány i^phaim (םיאפר) néven említi (íz 14,9; 26,14.19; Zsolt 88,11; Jób 26,5; Péld 2,18; 9,18; 21,16). A szót minden valószínűség szerint a raphah (הפר) igéből kell levezetni, amelynek jelentése ״elgyengül, elbágyad, elernyed”, s így jól kifejezi az alvilág la- kóinak erőtlenségét.13 A felsorolt vonások mellett a halál legsúlyosabb következménye, hogy a halottak az alvilágban teljesen elszigeteltek, ami azt jelenti, hogy nincs egymás között kapcsolatuk, de megszakad minden közösség az élőkkel, sőt Izrael Istenével, JHWH-val is úgy, hogy joggal ״kiközösítettéknek” nevezhetjük őket. A halottak között nem áll fenn közösség, tehát a halottak birodalmában nem remény- kedhetnek a viszontlátás örömében. Nem kommunikálnak egymással, állapotukat a hallga- tás jellemzi, a hallgatás helyén vannak (Zsolt 94,17), a beszéd helyett csupán ״csiripelnek, mormognak, motyognak” (íz 8,19; 29,4). Megszakad kapcsolatuk az élőkkel is, a teljes el- felejtettség állapotában, ״a feledés földjén” vannak (Zsolt 88,13). Az élők elfeledik őket, de ők sem tudnak semmit arról, hogy mi történik a világban élőkkel (Préd 9,5 köv.; 6,12). Az alvilág lakói Izrael Istenével, JHWH-val sem léphetnek közösségbe. Számukra nincs többé lehetőség az istendicséretre, és JHWH üdvözítő tetteinek megtapasztalására. A halállal ugyanis megszakad minden kapcsolat Isten és az ember halál utáni sorsa között, amely legkifejezőbben a halálos betegségből megmenekült Hiskija hálaénekében jut kife- jezésre: ״Mert az alvilág nem dicsőít téged, és a halál nem magasztal; akik a sírgödörbe száll- nak már nem bíznak hűségedben. Csak aki él, az magasztal, ahogy én ma magasztallak” (íz 38,18-19a). Mindez nemcsak azért van, mert a halottak nem képesek Istennel kapcsolatot teremteni, hanem mert JHWH az élők Istene, aki kizárólag csak az élők felé fordul.14 A Zsolt 88 kifejezően ábrázolja az alvilág lakóinak helyzetét: ,A halottak közölt hagytak, mint akiket legyőztek, s már a sírban vannak: többé nem emlékezel (ti. Isten) és már gondot sem vi- selsz rájuk... Teszel-e csodát a halottakon? Fölkelnek még az árnyak, hogy dicsérjenek? A sír- ban emlegetik még jóságodat, és hűségedet a holtak országában? Felfogják-e csodáidat a sötétA םיאפר etimológiája bizonytalan, nincs egységes álláspont a kutatók körében, bővebben lásd LI WAK, R., Art. ״םיאפר re paint”, ThWAT VII, kol. 625635־ HARDMEIER, CHR., ״Denn im Tod ist kein Gedenken an dich..." (Psalm 6,6). Der Tod des Menschen - Gottes Tod?, EvTh 48 (1988), 292-311 old. 36
