Teológia - Hittudományi Folyóirat 30. (1996)

1996 / 1-2. szám - Bolberitz Pál: Krisztus és filozófusok. A filozófiai krisztológia egy tipológiájának lehetséges vázlata

kot a világban) a hívő gyülekezetbe, amiben a ״Szellem” (hegeli értelemben) van jelen. Hegel szerint ez az átmenet jeleníti meg azt a tökéletes társadalmi és politikai rendet, ami a szabadság és összhang birodalma, s amit az emberiség elveszített az antik görög polis szétesésével, de most ezen átmenet közvetítésével - magasabb szinten - visszanyer.

Ennek megfelelően a hívő keresztény közösségnek nem szabad a feltámadt Krisztust ״előhívnia” a képzelet szintjén, mint a régmúlt homályában elvesző Jézust, hanem inkább el kell gondolnia őt, mint olyasvalamit, ami a saját lényegének jelenvalósága.

Ebben az összefüggésben pedig ״Isten halála” nem lesz más, mint a hegeli dialekti- ka ősmintája.10 11 Ám ehhez a hegeli klasszikus ״toposz” minden dimenzióját - megkurtítás nélkül - meg kell vizsgálnunk.11 Hegelnél ״Isten halála” nem annyira Jézus emberi halálát (hiszen ez számára inkább Jézus végességének megszüntetését fejezi ki), hanem Isten va- lódi kenozis-át (önkiüresítését) jelenti. Ebben a kenozis-ban Isten maga áldozza szabadon fel önmagát. Ez az önfeladás ״külsővé” válik a történelemben és kultúrában, és Isten ״el- távolodása” az értelem és harmónia távollétét is hordozza. Hegel, Isten eme ״távolságát”, különböző szinteken világítja meg. Egyrészt e távolság kifejeződik a pietisták ״boldogta- lan” vallásosságában, másrészt a polgári társadalom értelmetlen és vak gazdasági mecha- nizmusában. Mármost ha ezen értelem-ellenes történeti szituációt ״teo-logiailag” akarjuk megközelíteni, akkor eredményként felismerhetjük benne az Abszolutum, ugyanúgy sza- bad, mint szükségszerű önfeladását. E felismerés fényében a gondolkodás ״kiengesztelőd- hét” a ״jelen”-nel, amennyiben - ahogy Hegel kifejezi - ״az ész lesz a rózsa a jelen kereszt- jén”.12 Tehát az ״értelmi-isteni” a maga pusztulásában (halál) őrzi meg (feltámadás) légin- kább önmagát. E dialektikus történelem-konstrukció csele épp abban van, hogy egy törté- nelmileg esetleges folyamatot (nevezetesen az ókori polisz bukását és az újkori polgári tár- sadalom megjelenését) egy teológiai összefüggés keretében, egyszerűen ״kivetíti” az abszolutumra, ahol ez a folyamat már szükségszerűen úgy jelenik meg mint az abszolutum ״önmozgása”, aminek be kell teljesülnie, hogy önmagát abszolutumként megőrizhesse. Ám a történeti-esetleges kivetítése az abszolutumra - és ez szolgáltatja valójában a kulcsot az egész hegeli gondolkodás megértéséhez - csak a krisztológia fényében lesz lehetséges. Csak Krisztus személyének kettős-jellege (isteni és emberi természete) engedi meg, hogy az emberi történelem esetleges eseménye (Jézus születése) szükségszerű ״isteni” mozza- natként legyen tételezve. Persze az ily módon ״Isten történeteként” értelmezett krisztológia nagy veszélyt is hordoz magában. Azt ti., hogy benne Jézus személye lesz ״fel- oldva” egy dialektikusán megkonstruált folyamatban. Pedig ugyanakkor - még az érett He- gél is - Jézus történeti személyének igen nagy jelentőséget tulajdonít. Jézusnak köszönhe- tő ugyanis szerinte az emberiség történetének legnagyobb fordulata, mikoris az antik világ a kereszténybe, vagyis az értelmesebb és tökéletesebb világba átcsapott. Am épp egy ilyen, történelmileg döntő mozzanatnak az ״eltűnését” a visszavonhatatlan múltba, tekintette Hegel olyannak, amibe a történelem alaptörvénye transzformálódik. Ebben az összefüg- gésben a történeti Jézus pedig nem más, mint egy történeti-fenomenológiai ״alakzat”, ami a hívők számára csak azért fontos, hogy benne saját önmegvalósulásuk igazságát valami ״másban” szemléljék. A hegeli Krisztus - ebben a beállításban - a történelemként tekin- tett világ ״másféle totalitása”. Krisztus a teljesség, amennyiben megjeleníti a történelem

10 TILIETTE, F. X., La possibililé d’une chrislologiephilosophique, in: II Cristo dei filosofi, Brescia, 1976, 44.

11 HEGEL, G. F. W., Phänomenologie des Geisles, Werke (1832), 564-565. 589-590. 610-612.

12 HEGEL, G. F. W., Grundlinien der Philosophie des Rechts, Vorrede, Werke (1833) VIII. 19.

6