Teológia - Hittudományi Folyóirat 30. (1996)
1996 / 1-2. szám - Bolberitz Pál: Krisztus és filozófusok. A filozófiai krisztológia egy tipológiájának lehetséges vázlata
alaptörvényét, ám mégis valami ״más”, mert ezt az alaptörvény ״csak” megjeleníti, de nem ő maga a történelem alaptörvénye. Hegel egész gondolatkísérlete arra irányul, hogy Krisztus történelmi alakját speku- latív úton mintegy ״behozza” (pontosabban beleépítse) a maga rendszerébe, ahol az ő rendszere jelenti a prioritást. Csakhogy ez a szemlélet a valódi hívő gondolkodás teológiai krisztológiájához nem sok segítséget nyújt, hiszen Hegel számára az ״intellectus fidei” fon- tosabb a ״fides”-nél, a hitnél. Az ő számára a hitből csak az maradhat meg, ami megérthe- tő, fogalmilag rekonstruálható. Krisztus alakja Hegelt csak annyiban érdekli, amennyiben az valami, és nem valaki. Krisztus - számára - pusztán csak valamiféle értelmezési elv, ami az ő rendszerét kell, hogy szolgálja, hiszen a vallásról is az a véleménye, hogy azt ״megszüntetve-megőrizve-fölemelve” (Aufhebung)13 úgy kell értelmezni, mint ami pusz- tán a képzelet szintjén ragadja meg az abszolutumot, míg az ő filozófiája az értelem szint- jén teszi ugyanezt. Hegelt nem az érdekli, hogy ki Krisztus, hanem, hogy mi Krisztus. Krisztus egyszeri, személyi mivoltában visszavezethetetlen, történelmi létét kifejezetten nem tagadja, de nem is veszi komolyan. Nála Jézus örök fiúsága, a teremtés, megtestesülés, Jézus halála, pusz- tán a képzelet játéka. Ezek mind egy és ugyanazon dialektikus folyamat különféle oldalról való megvilágítását szolgálják. Nos, ebben az összefüggésben válik érthetővé Hegel pánlogizmusa is. Hegelnél a Logosz valóban az isteni Logosz. De egy elszemélytelenített értelmezési struktúrává zsugorított logosz, ami aligha különbözik más emberi gondolkodá- si törvénytől. így Hegel Jézus történetét mintegy ״felszívja” a maga tiszta fogalmiságának rendszerébe. Mint ahogy ugyanezt teszi a történelemmel is, amit egyszerűen ״naturalizál”, ״lehúz” a természet szintjére, mert nem érdekli őt a történelemből az, ami a szabad, sze- mélyes emberi döntés eredménye, - hanem a természetihez hasonlóan - történelmi szűk- ségszerűséget hangsúlyoz. Ez és nem a nagy egyéniségek alakítják a történelmet. Nála a történelem mintegy előre be van programozva. S ezért nem tud mit kezdeni a bűnnel. A keresztrefeszítés kenóziszában nem veszi észre a személyes tettet, a bűn drámáját, az iste- ni szeretet és az emberi bűn konfliktusát. Ha pedig nem figyel erre a konfliktusra, akkor a szenvedés tényét sem veheti komolyan, mert a szenvedést nem lehet dialektikusán ״behoz- ni”. A szenvedés - mint puszta negativitás - nem férhet bele az ő rendszerébe. Hegel pánlogisztikus krisztológiája így elkerülhetetlenül antropológiai rövidzárlathoz vezet. 2. Kierkegaard exisztenciális krisztológiája Hegel pánlogizmusával nyílt ellentétben áll Kierkegaard exisztenciális krisztológiája. Míg a hegeli krisztológia az első alaptípust képviseli, nevezetesen azt, ahol Krisztus mint ״egész” a világgal, mint történelemmel jut egységre, addig Kierkegaard krisztológiája az el- lenkező típushoz tartozik, amelyben Krisztus az ״egészen más”, az ״én”-nel van kapcsolat- ban. Ez a beállítottsága abból is adódhat, hogy Hegel esszencializmusa mintegy kiváltja a kortárs Kierkegaardból az ellenkező szemléletet, az egzisztencializmust. Rendszere alá- húzza Hegellel szemben a ״másságot” és a szubjektív exisztencia jelentőségét. A Krisztus történetéből kidesztillált dialektika, mint Hegel-féle fogalmi rendszer, annyiban hasznos Kierkegaard számára, hogy annak segítségével meg tudja világítani a történeti Krisztus tel- jes fogalmi megragadhatatlanságát úgy mint ״abszolút paradoxon”-t. Míg Hegel filozófiai 13 V.ö. LÖWITH, K., I fegels Aiifliebimg der christlichen Religion, in: Hegel-Studien, Beiheft 1״ Bonn, 1962, 193. 7
